Királyság
Rettenetes mondat, bőven elég arra, hogy a sarkon te jobbra, én balra, és soha többet nem beszélünk egymással. Csak egy baj volt ezzel a megoldással, hogy a mondatot maga Michael Jackson provokálta ki. Muhammad Aliról valahogy senkinek nem jutott eszébe a fehér faj felsőbbrendűségét hangoztatni - kapott volna rögtön egy nagy maflást.
Valószínűleg ez a legrémesebb Michael Jacksonban: hogy ennyire fehérnek akart látszani. Jó, nem sikerült neki, a végén már leginkább egy gésára hasonlított, de a folyamatos operációkkal, pigmentbajokkal és fehérítő krémekkel tényleg azt a benyomást tudta kelteni, hogy mindez csak arra való, hogy megkísérelje a nagy ugrást, felsőbb fajba lépni, mi meg biztatóan és elismerően nézünk rá a magasabb szintről, hiszen tudjuk, hogy úgysem fog sikerülni.
Ezt nem számítva a Michael Jacksonsztori lenne a legtökéletesebb tanmese arról, hogy a pénz nem boldogít, és arról, amit ma még ennél is fontosabb lenne az ifjak fejébe verni: az ismertség sem boldogít. Mert pénze is volt, híres is volt, és mégis maga volt a boldogtalanság, nyilván ezért próbálta meg mindenféle ikonság és popkirályság ellenére a soha fel nem növő gyermeket, Pán Pétert eljátszani, ezért lett Sohaország a birtok neve, ahol óriáskerékben lehetett ülni és vattacukrot ehetett, ezért nézett éjszakákon át rajzfilmeket Elisabeth Taylorral az ágyban. Nincs menekvés, üzeni Michael Jackson a koporsóból. Meg kell halni.
Nincs mese, üzeni még: ez a felnőttek világa. És az emberek, sajna, nem óriáskerékkel szórakoznak, hanem más emberekkel. Olyanokkal, akik kiválnak közülük, de csak azért, hogy hasonlítani akarjanak hozzájuk, akik a nyilvánosság előtt változnak, nekik öregszenek, előttük lesznek csodás lányokból vén, örökké fogyókúrázó múmiákká, vagy helyes ugribugri kisfiúkból ikonok és a pop királyai, sebészeknek és újságíróknak munkát adó, másoknak borzadnivaló. Nincs menekvés, se Sohaországban, se a bahreini bevásárlócsarnokokban, ahol fekete csadorban vásárolgatott, de így is kiszúrták, lefényképezték, közhírré tették.
Azt mondták Michael Jacksonról, hogy a termék, a popipar tökéletes árucikke. Pedig csak nyersanyag volt, és az maradt a halála után is. Ezren dolgoztak a fölépítésén, táncosok, koreográfusok, divattervezők, hangszerelők, zeneszerzők, szövegírók, a Bad klipjét Martin Scorsese rendezte. De ez lenne Michael Jackson? A Bad? A Thriller?
Azt is mondják, hogy egy idő után a személyiség fontosabbá vált, mint az énekes, és ez baj. Lehet, hogy baj, de nincs olyan nagy szereplője a showbusinessnek, akivel ez ne történt volna meg. Hogy egy nagy énekest mondjak: Pavarottival talán nem ugyanez történt? Most majd egymás mellett állhatnak Madame Tussaudnál. Erre tették az életüket, talán a halálukat is. Michael Jackson mindenesetre jól időzített, uborkaszezonban, egy nappal Farrah Fawcett után, még alig kezdhettek nagy gyászba azok, akiknek semmi közük nem volt hozzá, rögtön el is felejthették, és olyat gyászolhatnak, akinek legalább a számait ismerik. Például azt, amikor azt énekli sokadmagával: we are the world, we are the children. Tényleg mi vagyunk a világ. És néha elég kemény kézzel bánunk a gyermekeinkkel.
