Fejős Zoltán úgy véli, a Skanzenbe való beolvasztás szakmai nonszensz

Fotó: Reviczky Zsolt

A válasz csak a muzeológiában jártasok számára egyértelmű: az, hogy mindegyik közép-európai főváros központjában áll egy XIX. században alapított, gazdag gyűjteményt gondozó néprajzi múzeum – amely körül-mögül már régen elmúlt az a rurális kultúra, amelynek dokumentálására alapításakor fölesküdött. A valódi kérdés tehát az, hogy mihez kezdjenek, merre induljanak ezek az intézmények a XXI. század elején.

A választ az utóbbi hónapokban a budapesti gyűjtemény vezetésével meg is adta az öt múzeum. Nagyszabású közös EU-s pályázati tervezetükben azt bizonyították, hogy ezekben az intézményekben olyan gyűjtemény és olyan tudás halmozódott fel, amely biztos alapot teremt a továbblépéshez. Ahhoz, hogy immár ne csak a mezőgazdasági, hanem a városi környezetben fellelhető kulturális örökséget, a jelent tanulmányozzák, itt végezzenek terepmunkát, az innen gyűjtött tárgyakból, hangzó és képi dokumentumokból rendezzenek kiállításokat. A közös cél – mondja Fejős Zoltán, a Néprajzi Múzeum főigazgatója –, hogy összeállítsanak egy „közép-európai kulturális enciklopédiát”, amely például történetiségükben és kulturális kötődéseiket körbejárva mutat be olyan „nemzeti szimbólumokat”, mint amilyen a magyaroknak a cifraszűr vagy a csikóbőrös kulacs. Ezzel párhuzamosan értelmezik napjaink kulturális változásait is.

Amiből persze az is következik, hogy bár a szélesebb közvélemény hajlamos múzeumnak csak a képtárat, esetleg még a történeti gyűjteményeket tekinteni, a reflektorfénytől távolabb ugyan, de egy bő évtizede meglehetős következtetéssel folyik a néprajzi muzeológia újradefiniálása a Kossuth téri intézményben. A főigazgató úgy értékeli: áttörésről ugyan nem lehet még beszámolni, de az sem tagadható, hogy legalább megindult a párbeszéd arról, mi a múzeum és a muzeológusok feladata a XXI. században. Márpedig ez olyan kérdés, amely egész Európát foglalkoztatja. Hogy az antropológiai gyűjteményeknél maradjunk, elég csak a nagy vitákat kiváltó párizsi Quai Branly múzeumra vagy a berlini múzeumsziget mellé kerülő Humbolt-fórum távlati fejlesztési koncepciójára gondolni. De Fejős Zoltán arra is emlékeztet: a londoni National Gallery igazgatója is azzal lépett hivatalba, hogy „nem lesz több sztárkiállítás”. Más kérdés, hogy most ugyanő jegyzi a minden korábbit túlszárnyaló Leonardo-tárlatot.

Keserű fricskának is látható ugyanakkor, hogy a Néprajzi Múzeum az utóbbi hetekben sem a szakmai munkája, hanem az épületét érintő tervek miatt került be a sajtóhírekbe. Legutóbb Szőcs Géza kulturális államtitkár utalt arra egy sajtótájékoztatón, hogy egyrészt szó van a Néprajzi Múzeum és a Skanzen összevonásáról, másrészt elképzelhetőnek tartja, hogy a Néprajzi a Kossuth téri egykori Kúria-épületből az Andrássy úti volt MÁV-székházba költözzön.

A Kúria „felszabadítása” persze nem új gondolat. A néprajzi gyűjtemény a tisztviselő-telepi gimnáziumból 1974-ben költözött az egykori legfelsőbb bíróság palotájába, akkor, amikor a Nemzeti Galéria elfoglalhatta a budai Vár egyik szárnyát. Először 1999-ben vetődött fel a rapid kiköltöztetés ötlete (akkor épp a miniszterelnökség keresett magának új helyet), majd úgy öt éve újra, amikor a Legfelsőbb Bíróság fordult történeti gyökerei felé. A szakértői tanulmányok – köztük a múzeum saját, közreadott tervei – azonban bizonyították: az ideális megoldás egy új, 14-16 milliárd forintért megvalósítható múzeumépület lenne, s a mostani elhelyezés is lényegesen jobb, mint egy „bármilyen, alkalmas” ház átalakítása erre a célra. Hogy idővel a kormányok is beletörődtek ebbe, mutatni látszott, hogy az elmúlt években pályázati pénzből jelentős átalakításokat végeztek a Kossuth téri épületen: ezek mind a látogatóbarát múzeum céljait szolgálták.

Fejős Zoltán ugyanakkor leírta, sőt több hivatalos fórumon is világossá tette: nagy lehetőséget lát a Városliget szélére tervezett, új múzeumi negyedben. Úgy véli, ha a politikának valóban szüksége van a Kúriára, ott, a Szépművészeti és a Nemzeti Galéria kincseit befogadó majdani Új Képtár mellett ideális elhelyezést nyerhetne a Néprajzi Múzeum páratlan gazdagságú magyar és nemzetközi anyaga, illetve a gyűjtemény sokoldalú kapcsolódási lehetőségei által kínált újfajta múzeumi koncepció. Tény azonban, hogy bár a Néprajzi a negyed vonzerejét is érdemben növelhetné, a döntéshozók eddig csak a Fotográfiai Múzeumot nevesítették, és legfeljebb arról szóltak, hogy „három, esetleg négy” kollekció kaphat helyet az új épületekben.

Ennél is aggasztóbb talán, hogy a szakmai szóbeszéd szerint egy másik elképzelés is a kormány elé kerülhet. Eszerint a Néprajzit besorolnák a belőle kinőtt szentendrei Skanzen alá – miközben, ha valamilyen, legfeljebb a fordított integráció volna indokolható –, s távlatilag ott építenének számára új épületet. – Ami – mondja a főigazgató – szakmai nonszensz, hiszen a kétségtelen átfedések ellenére a Skanzen nem több, mint falumúzeum, jó értelemben vett élménypark. A Néprajzi sokrétű, az egész világra kiterjedő gyűjteményének befogadására viszont teljességgel alkalmatlan, és nincs is olyan szakmai érv, amely alátámasztaná, hogy az utóbbit értelme volna kiszakítani a fővárosi nagymúzeumok hálójából.

Az ezzel kapcsolatos szakmai vita, akárcsak valamiféle hivatalos eszmecsere, azonban mindmáig várat magára. Az erőket egyelőre láthatóan leköti a kormányzat által az állami intézményeknél elrendelt húszszázalékos létszámleépítés végrehajtása és a további megtakarítási lehetőségek fellelése. Fejős Zoltán ezért csak a holland múzeumi szövetség érveit tudja idézni: ők egy hasonló helyzetben először pontokba szedték, milyen társadalmi értékeket hordoznak a múzeumok, majd lefordították mindezt a pénz nyelvére. Így derült ki, hogy minden euró, amelyet ezen a területen költ el az állam, megtermel egy további eurót.