Botero - egy igazi világsztár
Nem volt ez mindig így. Magam negyven esztendeje, Dürer félezer éves jubileuma idején találkoztam először a latin-amerikai fenegyerek kihívó tábláival, ha jól emlékszem, saját felfedezésem, a (nyugat-)németországi diadalút és az európai áttörő siker egybeesett. Mindenesetre üdítő, felvillanyozó volt látni a nagy Dürer-ünnep idején, hogy valaki miként forgatja ki, hizlalja abszurddá és kerekíti görgethetővé a nürnbergi géniusz fenséges figuráit, valamiképpen később is mindig élmény maradt valamelyik nyugati galériában egy-egy Boteróval találkozni.
Most hetven művet láthatunk öt vagy hat teremben, mindegyiken kövér embereket, görgethetően kerekeket és egyformán kiforgatottakat. Sokféle jelenetet egyetlen szabvány szerint. A lábak oszlopvastagok és kurták, a kezek fejlődésben visszamaradottan rövidek, a törzsek összenyomottan kicsik és a fejek e törzsekhez képest hatalmasak. Botero humora kíméletlen. Az asszonyok feneke-hasa óriási, a férfiak feje nyak nélkül nő ki a vállból, a gyerekek visszamaradt felnőttek, leginkább elhízott törpék. Minden esetben. Az arcok kövérek és buták. Viselőik kártyáznak vagy rúzsozzák magukat, csoportképet állnak, vagy átszellemülten zenélnek, de ezek a lélekállapotok mind másodlagosak az apró, szétrakott szemek, a tömpe orrok és a mindig csücsörítő apró szájak állandóságához képest.
Botero Boterót fest. Egyébként a képek cím és tárgy szerint változatosak, ezt a késői művekből válogatott kollekciót is hat témakörre bonthatta a rendezés, és egy kivétellel tulajdonképpen valamennyi pályaszakasz, periódus jelen van a Hősök terén. A legerősebb a latin-amerikaiság. Nem csak a bikaviadal-vásznakon, ott van a szubkontinens aromája az égszínkékre festett falakban, a mindig szétdobált cigerettavégekben, a vidéki kalapokat viselő ünnepi eleganciában – az Utca gonosz apácáról, imbecillis rendőrről és leselkedő nőről már-már a mexikóiak epikájával beszél. Hogy ez a helyi szín anekdota marad, hogy nem éri el, nem akarja elérni sem Riveráék darabos nagyságát, sem a dél-amerikai próza örvénylő mélységeit, annak a kötelező festésmód a magyarázata. Botero ugyanolyan gömbölyűre fest artistanőt, Rubens-figurát és narancscsendéletet évtizedek óta.
Ez a kötelező festésmód egyébként megvesztegető. A színek mindig keveretlenek, zománckék felsőruha zuhan zománczöld alsószoknyára, árnyalat, fokozat, keveredés nem zavarja az oly világosan érthető színközleményeket. Holott hely volna hozzá. A festő két méternél alább ritkán adja, ölnyire nagyított, azaz támadóan harsány minden virágcsendélet, csendélet gyümölccsel, sőt a két méter hat centisre növelt profilkép is.
Hasonlóan hatásos méretben készültek a festői parafrázisok, de tekintsünk el attól, hogy az igazi Arnolfini házaspár is, Raffaello szép pékleánya is alig több, mint nyolcvan centiméter Londonban és Rómában. A miérttől már nehezebb eltekinteni. Klee azért kezdett ki egy Raffaello-madonnát hajdan, mert kora ismeretében meg kellett tagadnia a reneszánsz harmóniát, de a műve azt is tartalmazza, mennyire, milyen gyönyörűségesen fájt ez Kleenek. Picasso minden késői kajánsága egyszerre Picasso, valamelyik előd mester, a hozzájuk való bonyolult viszony és erotika és életöröm és kajánság. Bortnyik Sándor korszerűsített klasszikusairól pedig azóta sem tudja eldönteni a művészettörténet, hogy mennyi bennük a megsemmisítő szarkazmus, és mennyi az avantgárd iránti sajgó nosztalgia.
Botero van Eyckje, Raffaellója és Rubense ezekhez képest rutinszerűen kövér, hatalmas és színes. Egyformán csak azért készültek, hogy kövérek, hatalmasak és színesek legyenek. A siker így elkerülhetetlen: műveltséget bizonyító ráismerés, könnyeden szórakoztató torzítás és nagy látvány.
A siker kikerülhetetlen. Botero valóban világsztár lett, mert egyszer kitalált valamit, azon soha többet nem változtatott, messziről felismerhető, és új gondolattal soha nem hoz zavarba. Továbbá: a lába előtt kritika, közgyűjtemény és műkereskedelem, és fenntartásos vélemény már régen nem olvasható róla. Ha mégis, nincs jelentősége, de legalábbis ellenszenvesen ünneprontó.
