A kiállítók mind innen vannak a negyvenen. Hitüket a táblaképben nem először manifesztálják, műveikkel tematikus kiállításokon, díjaikkal festészeti pályázatokon bizonyítanak. Az újdonság a Széchenyi utcában legfeljebb Hollósy Simon, akinek a naturalista iskolájára a programszöveg hivatkozik, talányos módon. Nem mintha a müncheni–técsői mester nem volna alkalmas lobogónak, de ismerve az újabb magyar piktúra másfél százados történetét, ugyanilyen alkalmas volna még seregnyi óriás, és látva a kiállított műveket, lehetne akárki más is.

Szabó Dorottya: Termés. 2007. Olaj, vászon, 130x160 cm

Kovács Lehel talán a magyarázat. A harminchat éves festő komoly, tartalmas, egyéni piktúrát teremtett következetességből, kételyekből és késélen táncolásból. Tájai – mindegy, hogy Kárpát-medencei, vagy mint most, adriai tájak – mintha ragaszkodnának a nagybányai örökséghez. Ahhoz a nagybányai állapothoz, amikor a festő már megszabadul irodalmi tartalom és erkölcsi tanulság terhétől, a festőiségért fest, de még nem mer, nem tud igazán plein air, valódi napsütötte képeket komponálni. Kovács tájain erdő, tenger, kukoricás és esetleges képkivágás mind impresszionista. Csak éppen zöldjeit és felhőkékjeit elsötétíti, elnehezíti valami gyanús akadémikus óvatosság, valami túljátszott biztonságra törekvés. A ragaszkodás ambivalens. Ha közelebbről megnézzük ezt a tájfestészetet, látnunk kell a keményen abbahagyott felhőfoltokat, a dombvonulaton a csupaszon kivillanó alapozást, a felettébb vörös égboltokat – az azonosulást és az eltávolodást, amely együtt él a kétségkívül olajjal megfestett vásznakon.

Horváth Roland impreszszionista, ő aztán nagyon is az. Talán-csendéletén úgy folyik, dereng össze bohócfigura, bohócfigurákat tartó tál és minden valószínűség szerint hímzés az asztalterítőn, hogy mindegyiknek csak foltegzisztenciája marad, hogy valamennyi összemosódik egyetlen színes látomássá. Almafavirágjának líráját szétdobálja a laza ecsetkezelés, Otthon 2. című képén az írógép folthalmazzá foszlik, s ha valakinek eddig nem tűnt volna fel ennek a szemléletnek a lényege, a Feketeerdei hal láttán nyilvánvalóvá válik. Horváth bravúrosan fest, fölénye, színérzéke, technikája megvesztegető. Aztán ennél a félig bemutatott csíkpompás dísztárgynál végképp megmutatkozik a ragaszkodás is, a provokáció is, amely festőjét az elődök felé irányítja.

Aprovokáláshoz,persze,kevés a szándék. A Borsos Lőrinc néven szereplő művészházaspár kihívása egyebek között abból áll, hogy fatáblára festett képeket mutatnak be a vásznat hirdető kiállításon, de a galéria engedménye abban a fóliá ra festett tollrajz-sorozatban csúcsosodik, amely inkább koncept, mint kép, inkább ötlet, mint műtárgy.

Vissza a koncepcióhoz. A nemrég végzett Szabó Attila szépen, meggyőzően és gondolkodva fest. Figurái és csendéletei (amennyiben egy drámaian súlyos Csatornafedő és egy állványra vetett Törölköző csendéletnek nevezhető) elegyítik a nagybányaiakat felszabadító finom naturalizmus és a még mindig kimeríthetetlen fotórealizmus örökségét, e sajátos hagyománytiszteletnek, a tradícióhoz való álságos hűségnek az igazi letéteményese azonban Szabó Dorottya. Szabó nem igazodik régiekhez, legfeljebb ahhoz a mai festőiskolához, amely akvarell-óvatosságot teremt az olajképen. Sajátos, sejtelmes technikája sajátos, sejtelmes világot állít elő. Képzettársításai, amelyeket a Mellkas rókával és vadásszal vagy a Rókaszelence címek tökéletesen kifejeznek, mert valóban ezeket a nonszensz tárgyakat ábrázolja – egyszóval szürreális utalásai azért nem nevezhetők szürrealistának, mert a tünékeny festésmód, a kihagyásoselnémuló traktálás ezt tapintatosan megakadályozza. Egyszersmind újabb megközelítésben mutatva, hogy a kiállítás java mit ért a vásznak halhatatlanságába vetett hiten, amelyet a felvezető szöveg idézőjel nélkül fogalmaz.