Kicsi vagy kocsi?

Népszabadság/archív - Mikó László

Ők hozták divatba – még a 30-as években – a karácsonyi vásárokat, majd a hatvanas évektől lassan átvette a módszert a budapesti Rákóczi út többi áruháza is. (A Lajtán túl dívó nagy (vég)kiárusításokét azonban csak később. Nem sokkal a Rákóczi úti áruházcsődök után, a nagy profil- és tulajdonosváltások dömpingjét hozó 90-es évek elején, amikor nagy eladótereiket apró kutricákra szabdalták fel, s ezekben – akár egy miniatürizált kínai piacon – a bozótvágó késtől a műtyúkszemen át a színhibás zokniig minden olyan kacat kapható lett, amire az embernek valójában semmi szüksége. Bár erre rendszerint már csak otthon jön rá.)

Az ünnepi dekorációból ítélve a felvétel készítésének idején épp karácsonyi vásár lehetett a Versenyben (lásd még: Guttmann és Társa, az elszakíthatatlan nadrágok háza), mégpedig az elsők egyike. Megfejthetetlen talány viszont, hogy az épület előtt pózoló asszonyt vajon valamilyen reklám- vagy propagandafotó kedvéért állították-e a járda közepére, vagy a kor nagy jóléti/népesedéspolitikai dilemmáját összegző kérdés – Kicsi vagy kocsi? – illusztrálására volt-e hivatott. Nem tudjuk, mert a fotós által készített és a negatívot kísérő pár soros jegyzet szövegéből ez nem derül ki. Mindenesetre a Verseny Áruház előtt ácsorgó nő, a mozdulat, a díszlet – nyilván hosszasan igazgatták a fotó elkészítése előtt a babakocsiba gyömöszölt csomagokat az áruház alkalmazottai –, a kifogástalanul álló bunda – a kor divatja szerint: panofix – valamiféle megállapodottságot, visszafogott, de boldog elégedettséget sugall. Valami ilyesfélét: igen, áruházainkban már ez is, az is kapható, s nekünk telik is rá.

Nézzük ezt a képet, és közben ne feledkezzünk meg a statisztériáról sem. A járdán ácsorgó és a még kihalt, kora reggeli utcán a kirakatot fürkésző férfi öltözéke maga a kor mélylenyomata: baráti importból származó fekete mongol bőrkabátja kiváló darab volt. Egy ilyennek a boldog tulajdonosaként mondhatom: mindent kibírt, ha ápolás címén minden télutón átkenték valamilyen bőrápoló kenőccsel. Egyetlen sebezhető pontja volt, mégpedig a vékony selyembélés, amely már a használatba vételt követő napokban elkezdett foszlani. Előbb csak apró, de egyre növekvő méretű fekete pelyhekben kezdett hullani a silány selyemanyag, majd az egész bélés valamilyen gyászfátyolszerű izévé vált, a bőrkabátgyógyító maszek iparosok nagy örömére. (Két karikában kezdődő öve nyaranta plédek szállításánál, válás körüli költözködéskor pedig a könyvek összekötegelésénél tett jó szolgálatot.) A szkáj kalapról most egy szót se. Köteteket lehetne írni róla és viselőiről.

Átnézve a korabeli napilapok cikkeit, egyetlen híradás sem mulasztja el megemlíteni, hogy a karácsonyi vásárok a hazai kereskedelem legnagyobb erőpróbái voltak, ezért ilyenkor szünetelt a boltokban és az áruházakban a szabadságolás. A karácsonyt megelőző két hétben még az irodistákat is az eladóterekbe vezényelték át, a vevők flottabb kiszolgálása érdekében. A cikkek írói a forgalom és a bevétel adatai, illetve az erre az alkalomra időzített új termékek bemutatása mellett nem mulasztották el két másik tényező említését sem: az udvariasság hiányát és a bizony szerény kínálatot. Az előbbire nem, az utóbbira azonban volt magyarázat: a Nyugat válsága, amelyet sem ideológia, sem társadalmunk felsőbbrendűsége nem volt képes feltartóztatni az ország határain. Begyűrűzött.

Amúgy készüljenek, mert közeledik. Rövidesen kitör a karácsonyi őrület.