Részvétlátogatás az akkori Jugoszlávia budapesti nagykövetségén Tito halálának alkalmából

Népszabadság/archív - Mikó László

De kik vannak a képen? A főszereplő a fotó, rajta Josip Broz Tito, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság 1980. május 4-én elhunyt örökös elnöke, a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének elnöke, Jugoszlávia marsallja. Vele szemben a magyar történelem három mellékszereplője áll: az egyikük Losonczi Pál, aki akkor a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, formálisan államfő volt. Mellette Németh Károly, aki 1980-ban a központi bizottság titkára volt, s a párthierarchiában Kádár után a másodiknak számított. Mellettük harmadikként a külügyminiszter, Puja Frigyes hajtja meg fejét. (A háttérben álló férfiról tapasztalt kollégám azt állítja, hogy a külügyminisztérium protokollosztályának akkori vezetője lehetett.)

Tehát látogatás a nagykövetségen, meghajlás, beírás és távozás. A tényről tudósított a sajtó is. Érdemes felidézni, kik is voltak a kép magyar szereplői. Hasonló korú férfiak, hasonló életúttal. Losonczi ekkor 61, Németh 58 éves. Felnőtt életüket az állami és a pártapparátusban töltötték. Losonczi Barcson volt tsz-elnök. Később földművelésügyi minisztert csináltak belőle, s 1967-ben ebből hivatalból avanzsált államfővé. Egy másik agrárkádert, az egykori kisgazda Dobi Istvánt váltotta. Máig él Magyarországon a kardinális tévhit, hogy hazánk agrárország, s ezért élére paraszti sorból származó államfőnek kell állnia. Losonczi államfői ténykedése során sok önállóságot nem engedhetett meg magának, de ezt tőle senki sem vette rossz néven. Tudhattuk, a párt rakta az állásába, teszi, amit mondanak neki. Ez azóta megismétlődött jó párszor.

Hogy Németh Károlynak milyen politikai, ideológia eszméi voltak, ha voltak, mára ennek sincs nyoma. Mindenesetre töretlen karriert futott be a különböző pártbizottságok élén. Pályafutásának egyik fontos állomása volt, amikor formálisan is második ember lett az MSZMP-ben, főtitkár-helyettesi címmel. Innen bukott lefelé 1987 júniusában: egy egész évre beköltözött az akkor nyugdíjazott Losonczi hivatalába. Mindketten hosszú életet éltek, Losonczi 86, Németh 83 éves korában halt meg.

Nem nagyon különbözik az övékétől a képen hatvanéves Puja Frigyes életútja sem. A Békés megyei Battonya szülöttje is pártkarrierrel indult a háború után. Már az ötvenes években osztályvezető a külügyminisztériumban, azután több országban nagykövet, végül a külügyminiszter első helyettese lett. Képünkön már hét éve miniszter, öt éve országgyűlési képviselő. Puját 1983-ban menesztették a miniszterségből, akkor Helsinkibe küldték nagykövetnek. Onnan még végrehajtott egy huszárcselt: alternatív jelöltként indult az 1985-ös „kétjelöltes” választáson, és Battonyán leverte a párt nálánál hivatalosabb jelöltjét. Az ő nevéhez fűződik az SOS Gyermekfalu szervezet magyarországi engedélyeztetése. Természetesen Battonyán épült fel az első ilyen. Nyolcvannyolc évet élt.

A főszereplő tehát a fotó. Tito marsall. Aligha van politikusa a múlt századnak, aki ennyit élt volna. Nemcsak, mert nyolcvannyolc éves korában halt meg, hanem mert fantasztikus életutat járt be. A horvátországi falusi kovács fia bebarangolta a Monarchiát, szakmát tanult, katonáskodott, és korán csatlakozott a munkásmozgalomhoz. Orosz hadifogságba esett, kommunista lett, majd illegális pártmunkás a királyi Jugoszláviában. Börtön, majd szabadulás után pártkarrier. A Komintern megbízásából járta Európát. A Jugoszláv KP akkori vezetője eltűnt a sztálini tisztogatásokban, s őt nevezték ki a helyére. Amikor a németek megtámadták Jugoszláviát, illegalitásban, otthon szervezte kicsinyke pártját. Elsőként hirdetett ellenállást, és valódi fegyveres partizánmozgalmat indított a németek és csatlósaik ellen. Ez nemcsak a megszállók (németek, olaszok, bolgárok, magyarok) elleni háborút, de véres polgárháborút is jelentett. Tito és pártja sikeres volt. Az 1945-ös győzelem után viszonylag gyorsan szembekerült Sztálinnal. A szovjeteknek nem sikerült eltaposniuk, s pár év elképesztő ellenségeskedést követően, miután Sztálin meghalt, Nyikita Hruscsovnak személyesen kellett bocsánatkérésre Belgrádba utaznia.

Tito (éljünk a sematikus fordulattal!) ellentmondásos történelmi alak. Sztálint követte minden tekintetben, s akarata ellenére lett fő ellenségévé. Személyi kultusza még ma is létezik a posztjugoszláv országokban. Politikájának része volt, hogy kiadta a szovjeteknek Nagy Imrét és társait. Vaskézzel teremtett országában „testvériséget-egységet”, ami aztán véres háborúval omlott össze. Tito új típusú önigazgató szocializmust és el nem kötelezett külpolitikát hirdetett. Nem ő találta ki, de neki is jól jött: megőrizhette az egypárti diktatúrát, de mégis különbözött a többi pártállamtól. A titkosrendőrsége persze a legkevésbé sem volt önigazgató. Lavírozott majd’ negyven évig a szuperhatalmak között. Sikerült lefotóztatnia magát a század szinte összes főszereplőjével. Diktátor volt és életművész. Életmódjában, a luxusban a XIX. század nagyvonalú uralkodóit mímelte. Imádta a fehér egyenruhákat és a fényes kitüntetéseket.

Ez persze nagyon felületes jellem- és történelemrajz.

Titótól harminc évvel halála után sem képesek szabadulni egykori országaiban. Van, aki átkozza, van, aki visszavágyja. Még él a nosztalgia, egy-egy posztjugoszláv boltocskában még láthatjuk kifakult fotóját, akár egy füstös ikont. A nevét hordozó utcanévtáblákat sem törték össze, pedig nagyon sok ok lenne rá. Valamit mégis tudhatott. Nem véletlenül sikerülhetett 1980. május hetedikén összehozni neki az évszázad temetését. Négy király, 31 köztársasági elnök, hat herceg, 22 miniszterelnök és 47 külügyminiszter jelent meg Belgrádban a vasfüggöny mindkét oldaláról, összesen 128 országból. És lehet, hogy Kádárt be sem számították ebbe a sorba.