Kulturált szórakozás

Népszabadság/archív - Bánhalmi János

Tessék. Itt a cáfolhatatlan bizonyítéka, mennyire felesleges volt abban a végeltáthatatlan számú párt- és kormányhatározatban amiatt szapulni a néven soha nem nevezett illetékeseket, hogy nem segítik az ifjúságot szabadidejének kulturált eltöltésében. Hogy a művházak kocsmává silányulnak, a közkönyvtárakban a klasszikusok helyett az értéktelen olvasmányokat meg az orvosi könyveket keresik. Nem beszélve az ivási kultúrát semmibe vevő alkoholfogyasztásról...

És akkor előkerül a Népszabadság archívumának legmélyebb bugyraiból ez a fotó, amely világosan bizonyítja, hogy lám, a képen látható fiatalok igenis kulturáltan szórakoznak.

1969 februárját írjuk; a rózsadombi Hotel Ifjúságban vagyunk. A széles jókedvnek, a felszabadult vigadozásnak, az alkohol kulturált módon történő fogyasztásának, a Shakespeare- vagy Moldova-kötet elmélyült lapozgatásának láthatóan csak a fotós, illetve a kamera jelenléte szab határt. 

Vagy tévednénk? Lehet, hogy beállított jelenetet látunk? Hiszen alapos a gyanúm, hogy valójából nem a magyar ifjúság színe-virágja sereglik itten – derék ácsok, esztergályosok, hegesztők és panelszerelők –; inkább statiszták. Esetleg ifjú manökenek, akik épp a szálló új prospektusába készülő felvételekhez állnak modellt. A választ nem tudjuk, hiszen a fotót kísérő pár szavas jegyzetből ez nem derül ki.

Arra viszont kiválóan alkalmas Bánhalmi János felvétele, hogy segítségével felidézzük a korszak jobb vendéglátóhelyeinek – értsd: nem valamelyik bádogpultos sarki köpködő, resti vagy lepukkant pesti presszó – hangulatát, a jókedvipar legfontosabb tárgyi rekvizitumait. 

Kezdjük mindjárt a ruhákkal. Mintha divatlapból (akkoriban egyetlenként: Ez a Divat) léptek volna elő. Jó minőségű anyagok, elegáns, a kor divatja szerinti szabás, mellény, nyakkendő. Vagy csak festékpatront kéne már cserélni a nyomtatómban? Mindenesetre a látvány nagyon kulturált.

A képen látható wurlitzer önálló darabot érdemelne sorozatunkban.  Kevés volt belőlük, leginkább azért, mert a gépek által pörgetett 45-ös fordulatszámú kislemezeken nehezen voltak beszerezhetők a friss nyugati slágerek. (Rákóczi út, Hangerlemez udvar, Czeglédi A. Sándor úr lemezeldorádója.) A jobb belvárosi presszókban – köztük az Annában – viszont működött ilyen zenegép. Vájtfülűek máig vitatkoznak azon, vajon a piros 9-es vagy a 13-as számú gomb lenyomása után játszotta-e el a masina Elvis Jailhouse Rock-ját.

Most pedig lássuk a bútorokat. Klasszikus presszószékek és asztalok, nem sokkal azelőtt, hogy vészes zsugorodásnak, támlátlanodásnak, puffosodásnak indultak volna. Ezek még a Szék- és Kárpitosipari Vállalat termékei. Tízezerszám gyártottak ezekből a voltaképp kényelmes, de műszálas bevonatuk miatt a használót előbb-utóbb fészkelődésre késztető alkalmatosságokból. Jutott a típusból házasságkötő termekbe, párt-, KISZ- és szakszervezeti biztosságok irodáiba, tanácstermeibe, hivatalokba, leselejtezésük után pedig a hétvégi nyaralókba, panellakásokba is, igaz, akkor már kissé foszlott huzattal, megsárgult és itt-ott kikandikáló szivacsréteggel. (De a támlájuk hajlatánál még akkor is ott voltak a kis alumínium lapok, amelyeken a tulajdonos intézmény neve és a szék leltár szerinti nyilvántartási száma szerepelt.) Az asztalon üveglap – később ez alá került előbb a műanyag csipketerítő, majd az itallap: golyóstollal folyamatosan átvezetve rajta az aktuális árakat, de legalján, talán kegyeletből, még az előző előtti üzletvezető nevével, aki a konyak vagy a barna címkés barack vizezésével bukott le, miként nem sokkal később utódja is.

De van itt még valami. Az asztalon hamutartó – pár csikkel –, meg néhány golyvás nyakú sörös és a kor ízét mesterséges adalékanyagokkal és színezékekkel idéző üdítős palack. (Az előbbi típus a magyar söripar legnagyobb tévedéseinek egyike volt. Nem is élt túl soká.) Közben nézelődjenek csak egy kicsit alaposabban. Feltűnt önöknek is? 

Nyilván látják, hogy az üvegek egytől egyig bontatlanok. Mintha a fotó minden bánatos képű, a kiszáradás határán vegetáló szereplője csak arra várna, legyen már vége ennek az unalmas fotózásnak és kerüljön végre elő a pincérek alapfelszereléséhez tartozó titkos csodafegyver: az NDK iparának csúcsát megtestesítő Dreko sörnyitó. És aztán lehet adni a kulturált szórakozásnak. Szigorúan a határozatok szellemében persze.