Júda Ben Hur repülő cirkusza
Vannak ötletek, amelyeknek jobbat tenne, ha papíron maradnának. Mert leírva tényleg nem hangzik rosszul: vegyünk négyszáz szereplőt, rengeteg lovat, millió jelmezt, nagyszabású díszletet és a világ arénáit, hogy a Ben Hur ötvenedik születésnapjára létrehozzuk annak élő változatát, amely végül Berlintől Budapestig szórakoztathatja a szandálos történetek rajongóit. A múlt heti londoni világpremier épp erről beszélt ékesszólóan.
Igazából egy baj van a Ben Hurral. Hogy klasszikus. Megbonthatatlan egész. És minimum egy jelenetét behunyt szemmel is fel tudjuk idézni. Franz Abraham producer épp ezt a sok Oscar-díjas népszerűséget kívánta meglovagolni, amikor összecsődített táncost, akrobatát, színészt, és lóidomárt, hogy egy sajátos változatban tisztelegjen az örökzöld előtt. A Ben Hur Live műfaja ugyanis megfoghatatlan: kicsit musical (harsány és kissé avítt zene kíséri, illusztrálja a történéseket), kicsit színház (hol latinul, hol arámiul, hol angolul tátognak a szereplők), kicsit cirkusz (akrobaták, tűznyelők, zsonglőrök színesítik a főbb dramaturgiai fordulatokat). Ám igazából porondra írt jégrevüként funkcionál: színes, látványos, a történetet igazából csak jelzi, mint előadja, csak ahelyett, hogy azon drukkolnánk, Messala ne essen fenékre piruettje végén, inkább annak szorítunk, hogy a lovak ne kenődjenek fel az aréna palánkjára.
Bár tagadhatatlan, látványos jelenet is akad épp elég: a jeruzsálemi piac forgataga, a bacchanália édes bűnei, a fehér füstben keringő gályák és a körülöttük cikázó, kalózokat megjelenítő quadok, illetve a harci szekereket vontató, a szekerek színéhez illeszkedő lovak valóban nem mindennapi élményt nyújtanak. Bár tény, akadnak kacagtató pillanatok is, a gladiátorok összecsapása olyan lagymatag és vértelen, hogy bármelyik visegrádi palotajáték lepipálná.
Az élő változatnak mégsem az a legnagyobb baja, hogy rettentően hullámzó, hogy a mozgalmasabb részeket a szinte teljesen jelentéktelenné váló lírai betétek váltják, vagy hogy érezhetően nincs megfelelő dramaturgiai eszközük a történet feszültségének fönntartásához, hanem hogy túl nagy a betöltendő tér. A túl sok, rikító részlet könnyedén elvonja a tekintetet a lényegről, így a londoni O2 aréna nézője is (ahogy majd a budapesti is) folyton azzal a kínzó érzettel küzd, hogy lemarad, lemaradt valamiről. A Júda sorsát eldöntő balesetet (kődarab hull le a házuk homlokzatáról), vagy a verseny kimenetelét eldöntő fondorlatok nagy része elvész, mert vagy takarásban történik, vagy, mert az avatatlan szem épp az orra előtt táncoló statiszta lányon ragadt. Persze, van valamilyen fénycsóva, amely a kamera szerepét töltené be, szerényen jelezve, hogy épp hol történik a lényegesebb esemény, ám ez édeskevés: a cselekménynek nincs igazán fókusza. Mint ahogy igazán értékelhető színészi teljesítmény sincs. Michael Knese (Messala) és Sebastian Thrun (Ben Hur) inkább táncolnak és pantomimeznek, széles, komikus gesztusokkal jelzik érzelmeiket, villantják föl izmos testük megannyi porcikáját. mintsem színházi értelemben játszanának. S bizony a magyar Gesler Lili (Esther) is inkább dekoratív elem, semmint a történet szereplője.
Ám mindezek ellenére valahogy mégis könnyen az ember szívéhez nő az előadás. Talán mert minden megjátszott monumentalitása ellenére az egészet áthatja valamilyen elveszett, kétségbeesett sutaság. Az elérhetetlen hősies ostroma. Ahogy a statiszták a begyakorlott mozdulatok mellett még arra is ügyelnek, hogy ne ütközzenek a közöttük vágtató lovakkal vagy ne lépjenek bele az ottmaradt végtermékbe, miközben azért forr, lüktet az egész, s pillanatra valósággá áll össze az illúzió. Ami persze inkább tabló, és bemozduló élőkép, mégis.
Nem jó előadás a Ben Hur, de bájos. Vagy inkább akaratos. Mint az ötéves gyermek, aki körömszakadtáig ragaszkodik hozzá, hogy az aszfaltra rajzolt ákombákomba belelássuk a waterlooi csatát. Mert ott van az. Csak erősen kell figyelni. Jó erősen.
