– Melyik dalszövege vagy verse jut eszébe először arról, hogy presszó?

– Van egy Presszó című, amelyben a zongoristával beszélget a bukott közgazdász, és a Presszózongorista című nagyon érzelmes sláger.

– Ír olyanoknak dalszövegeket, akiket nem ismer?

– Nagy ritkán előfordul. Ahogy az is, hogy még nem tudom, ki lesz a gazdája a szövegnek, ki fogja énekelni.

– Így, mikor jön valaki: „Géza, adj egy dalszöveget”, akkor kihúzza a fiókjából?

Bereményi_NOLTV

– Nemrégiben felkértek dalszövegre egy énekesnőnek. Megírtam legjobb tudásom szerint, és neki nem felelt meg... Olyanokkal szeretek együtt dolgozni, akiknek egy szó ellenvetésük nincs, és az egészet vállalják. Amúgy lebénulok.

– Mikor beszéltünk erről az interjúról, visszakérdezett: milyen minőségében vagyok kíváncsi önre. Melyikre a legbüszkébb, és melyiket utálja a legjobban?

– Mindegyikre büszke vagyok, olyat nem vállalok, amit nem tudok csinálni. Azaz volt már olyan is, amit nem tudok, de később mégis bevált. Minden műfajt úgy kezdtem el, hogy eleinte kudarcot vallottam vele. Aztán mégis belejöttem.

– A Levél nővéremnek kapcsán jutott eszembe, ma milyen levelet írna Irénnek?

– Olyat, amely a korszakra jellemző. Mikor elkezdek egy dalszöveget, sosem tudom előre, mi lesz a vége, később derül csak ki – sorról sorra. Valószínűleg a várost járná, aki énekli, és azt írná le, ami történik vele: bankba menne, étterembe, könyvtárba. Eddig nem lett volna helyszín a bank, ma viszont ez a jellemző. A könyvtárat pedig azért választanám, mert nem járnak oda annyian, mint korábban.

– Miért, ön jár?

– Nem, mert vannak saját könyveim. Kisfiú koromban fontos hely volt, azóta megszerzem azokat a köteteket, amiket szeretnék olvasni.

– Hány kalapot és ballonkabátot hordott már el?

– Már nagyon sokat.

– Emblematikus ruhadarabjai lettek, nem?

– Igen, mert kiment már a divatból, aztán visszajött, utána megint kiment. Apám hordott ilyeneket, valószínűleg őt utánzom.

– Kit tart tanítványának?

– Nem törekedtem soha tanárszerepre, bár tanítok is.

– Úgy értem: pártfogóként.

– Most éppen van egy tanítványom, Dobri Dániel. Húszéves zeneszerző, akinek én vagyok az idősebb mentora.

– Írnak együtt?

– A harmincéves színészbarátunknak, Nagy Péternek írunk közösen. Június első felében a készül a lemez. Hasonít az eddigiekhez, meg nem is. Összetett, sokféle, hidegből melegbe teszi a hallgatót.

– Van benne könyvtár, bank?

– Az más, az a Levél nővéremnek egységes stílusa. Itt a változatosság a fontos, hogy egy szerelmes dalt kövessen egy élesen társadalmi szöveg.

– Azt mondta az interjú előtt, nem szeret politizálni. Miért?

– Mert nem az a szakmám, nem vagyok politikus.

– De véleménye csak van. Társaságban sem mondja a magáét?

– Megvadulnak az emberek, mikor politizálnak. Nem szeretem, ha a vér a fejembe száll, elbutulok tőle.

– Ha a kultúra kezdetétől válogathatna, kivel üljön egy asztalhoz, kiket hívna meg?

– Azt tudom, hogy kiket nem. Csak a vége az lenne, hogy senkit sem. Akiket érdemes lenne invitálni, azokat a könyveikből, a megnyilvánulásaikból ismerem. Úgy hívom meg őket, hogy elolvasom, rájuk gondolok vagy arra, amit megtanultam tőlük. Egyébként a nagy művükön kívül nem olyan érdekesek ezek az emberek.