
A felújított híd küllemét több korábbi állapot részleteiből gyúrták össze Kurucz Árpád
Évek alatt és észrevétlenül alakult át, csak azt látjuk, hogy más lett, egyszerre új és régi: a legtöbbeknek szebb, keveseknek pedig valami nem tetszik.
Én az utóbbiak közé tartozom. És hagyjuk most az anyagi vonatkozásokat, a gyanítható pártmutyit meg a tervezett összeg többszörösére rúgó végszámlát, amiről a nagyérdemű még azt sem tudhatja, hány milliárd. Tetszik vagy nem, a műemlékfelújítás nem olcsó, főleg ha előtte évtizedekig hagyjuk életveszélyessé rohadni. Én inkább a kialakuló véletlen látványon csodálkozom, a híd frissen visszanyert sárgáján (ki emlékszik világosan, hogy a kosz alatt előtte is az volt?), az ívek újra érvényesülő rácsszerkezetén, és főleg az archaizáló kandeláberek által átírt felső kontúron.
A Margit híd alapvetően hétköznapi híd. Földszintes a Lánchíd, az Erzsébet és a Szabadság híd különleges látványához képest, hiányzik az a kecs, amelyet mi, hídnézők önkéntelenül is a felfüggesztésből adódó és felfelé törő ívekhez kötünk. Itt a leggyorsabb átjutni a túloldali belvárosba, itt jár a körúti villamos, aztán ott a szigeti lejáró – praktikus szempontok ezek, amúgy innen adódik a koncentrált budapesti panoráma is a Parlamenttel és a Gellértheggyel, mégsem esztétikai andalgásra használjuk. Az új híd előnyeit főleg közlekedési praktikumokban mérjük: szélesebb lett, azaz gyorsabb, jobban megágyaz a Combinóknak, végre számol a kerékpárosokkal is. Ha viszont eljátszunk a felújítás, illetve a helyreállítás között húzódó széles jelentéstartománnyal is, hamar világossá válik az az indoklás nélküli axióma, miszerint a magyar néplélekben még egy hídrekonstrukció esetén is édesebb a múlt, mint a jövő.
Mert mit is „újítottunk” itt fel, pontosabban mit „állítottunk helyre”?

M. Schmidt János
Ha eszményi állapotnak az eredetit tekintjük, akkor az új főváros első hídja (az egyesülés után három évvel adták át) még fakockákkal kirakott és kétsávos volt, kőcímerekkel és griffmadaras gázlámpákkal. A francia tervező nyomán a híd is historizáló, francia mintákat követett (állítólag ha a középső szakasz szerkezetét a szigeti bejárónál vízszintesen megkettőzzük, a fekvő Eiffel-torony rajzolódik ki), de később többször is átalakításokon esett át. A mostani tervezés – 130 évnyi történelem után – a Margit híd 1937-es állapotához nyúlt vissza, de akkurátus hűségről szó sincs: csemegéztek korábbról és későbbről is. Például nem az eredeti tengerészkék lett, hanem maradt a háború utáni homoksárga, miközben visszakerültek a dagályos oszlopfők meg a fémkandeláberek, nem épültek vissza a hídfők vámházai (2012-ben minek is?), de az alapjuk azért igen, hátha egyszer mégis.
Nem a kőbe vésett koronaobeliszkek sora büdös nekem (bár olyanok is vannak, akik éppenséggel elnyomó szabadkőműves-jelképeket látnak beléjük), hanem ez az állandó visszafelé pillantgatás, amelyben a történeti hűség fontosabbnak tűnik, mint maga a funkció. 2012 tehát sok milliárdból egy helyre kis műemlékvédelemről szól, nulla korszerűség, mai jel hagyására nincs egyetlen bátor kortárs elem, de még a következő húsz év áhított közlekedési irányai se nagyon kaptak kontúrt. Pedig ez egy híd, amelyen oda-vissza közlekedünk, mi, mai gyalogosok, autósok, kerékpárosok, és igen, sokkal fontosabb lenne rajta például egy dupla bicikliút, mint a (milyen?) korhű kandelábererdő. Az ideológián túl vajon nem diszfunkcionális-e például egy olyan közlekedési csomópont, mint a Moszkva tér átkeresztelése, ráadásul egy olyan névre, amelyet utoljára hatvan éve viselt, és amelyről a nevet amúgy naponta használók maximum egytizedének lehet elvi lövése? Számunkra tényleg fontosabbak a szimbólumok egy komfortosabb hétköznapi valóságnál?
Kerékpársáv végül csak az északi oldalra jutott, kicsit kényszeredetten bevállalva és a gyalogosokkal közösködve, miközben a fővárosban amúgy minden egyéb az autósforgalom finom vagy kevésbé finom „csillapításáról” szól (és még abból az egyetlenből is jelentős tíz centiket elvéve az összehangolatlanul telepített padkák, korlátok és oszlopok holtsávjával).
A híd a rekonstrukció után természetesen megszépült, különösen a díszkivilágítás emeli ki rejtett értékeit – de azért a nagyokhoz képest a Margit hétköznapi hidunk. Földszintességét amúgy már építésekor is ellensúlyozta volna Schulek Frigyes középen egy acélszerkezetes, neogót kilátóval, a mai építészeknek pedig egész sora készített terveket erre a hídon túlnyúló, déli szigetcsúcsra: képzeltek ide új Nemzeti Színházat, de pár éve a régit ellenpontozó és a középpillért valóban kortárs módon bővítő áttetsző üveggömböt is, hogy találkahely és turisztikai, valamint panorámapont legyen. A helyreállítás-felújításkor ez volt az egyik első elem, amely áldozatul esett a később oly drágává vált takarékoskodásnak.
|