Michel Hazanavicius

Reuters - Fred Prouser

A The Artist egy rég elveszettnek hitt értékrendszert, vagy ha úgy tetszik, Hollywood aranykorának humanista vonalát hozta vissza a mozivászonra. Nem hittem volna, hogy ez még sikerülhet valakinek.

Nem volt speciális receptem, csupán arra törekedtem, hogy amikor csak lehetséges, őszinte legyek. Mindemellett maga a formátum is különleges hatással van a nézőkre: egy moziban, nagy vásznon vetített némafilm megismételhetetlen atmoszférát teremt. Úgy gondoltam, hogy megpróbálom visszahozni a varázslatot. A lelke mélyén minden rendező vágyik arra, hogy némafilmet készítsen, ez a vegytiszta mozgókép... Az is egyértelmű volt, hogy melodrámát fogok forgatni – mindhárom korábbi filmem gondosan kifundált, ironikus mozi volt, úgy gondoltam, itt az ideje ebben is váltani. Nem az agyamra, hanem a szívemre hallgattam. A megfontoltságtól eljutottam a bohém ideákig.

Ma már tudjuk: abszolút jó és sikeres ötlet volt. De, gondolom, a producereket nehéz volt meggyőznie, hogy a huszonegyedik században egy fekete-fehér némafilmbe fektessék be a pénzt.

Így van, elképesztően nehéz volt, de azért szerencsésnek is mondhatom magam. Az előző két filmem, az OSS 117: Képtelen kémregény és a folytatása nagy anyagi siker volt Franciaországban. Számos producer akart velem dolgozni, kérdezték, hogy mihez lenne kedvem. Amikor előjöttem a nagy költségvetésű fekete-fehér némafilm ötletével, gyorsan alábbhagyott a lelkesedés, és hirtelen zárt ajtók fogadtak mindenhol. Egyetlen ember látott benne fantáziát: Thomas Langmann, aki ráadásul igazi, régi vágású producerként a saját pénzét fektette be a filmbe, és teljesen szabad kezet adott. Na, ez sem szokás manapság.

A győztes csapat: Thomas Langmann producer és Uggie kutya, Missi Pyle, Jean Dujardin, Michel Hazanavicius, illetve Berenice Bejo
Reuters - Lucy Nicholson Melyik volt az „ijesztőbb” a producerek szemében: az, hogy a film fekete-fehér, vagy az, hogy néma?

Az előbbi. A tévécsatornák például kivétel nélkül fennakadtak a fekete-fehér képi világon. Érdekes, azt viszont nem kifogásolták, hogy a film néma lenne. Ironikus helyzet: a filmipar nem tudott mit kezdeni a „némasággal”, annyira abszurd és ritka, hogy valaki ezzel jöjjön elő, hogy ezt még az íratlan szabályok sem tiltották.

Említette, hogy a The Artist melodráma. Mit gondol, miért működik ez a műfaj ilyen jól egy szinte elfelejtett filmnyelvvel? A kortárs, modern művek esetében a melodráma egyfajta szitokszó.

Nem értek egyet a kritikusokkal, ma is készülnek csodálatos melodrámák. Bár nagyon vegyes bírálatokat kapott, Jane Campion Fényes csillag című mozija például csodálatos melodráma. A kérdés egyszerű: hisszük-e, hogy a mozi varázslat? Ha igen, akkor sírunk rajta. Tudom, ez manapság nem divat, mindenki szuper okos és cinikus akar lenni, a gazdag érzelmek pedig kínosak és cikik. Ezért sokan elfojtják az érzelmeiket, nehogy hülyének nézzék őket. Én a The Artist esetében úgy gondoltam: lesz annyi művészi érték benne, hogy megkockáztathassam, hülyének nézzenek.

Azért valamennyire biztosra ment, hiszen számos klasszikus visszaköszön a The Artistban.

Rengeteg régi filmet néztem meg a felkészülési időszakban, aztán úgy döntöttem, hogy a magam feje után megyek. De természetesen nem lehet kibújni a nagy mesterek hatása alól, így olykor tényleg felismerhető egy csipetnyi Chaplin, Lubitsch, Fritz Lang vagy King Vidor.

A The Artist visszahozta a világ multiplexeibe a rég nem divatos „kockaképet”, bár voltak rendezők, akik korábban is ragaszkodtak a formátumhoz, mint például Stanley Kubrick.

A 4:3-as kép csodálatos formátum. A képzőművészek sem „szélesvásznon” alkotnak, és talán a filmeseknek sem kéne ezt erőltetniük. Ha például „kocka”-képen közelit mutatok egy színész arcáról, akkor az szinte a teljes vásznat kitölti, nincsenek felesleges háttérinformációk, melyek a kompozíciót gyengítenék. A kevesebb több alapigazsága itt is érvényes. Ugyanez áll a fekete-fehér képre is: sokkal több játékra ad lehetőséget, mint a színes. Például amikor a némafilmsztár hősünk, George Valentin a sztori szerint a csúcson van, akkor csak fekete és fehér kosztümöket használtunk, hogy magas legyen a kontraszt. Viszont amikor már feledésbe merül, akkor egyrészt szürke árnyalatokat adtunk a ruháknak, sőt két számmal nagyobbakat kértem, hogy a figura a képen a nézők szemében elesettebbnek látsszon. A színészektől pedig folyamatosan azt kértem, hogy játsszák túl a figuráikat, mert a szöveg nélküli, fekete-fehér mozikban ez a természetes. Ilyen és hasonló trükkökkel nem igazán lehet élni a mai digitális technikák és formátumok világában.

Akkor vehetjük úgy, hogy hadat üzent a 3D-nek?

Dehogy! Nem vagyok én a 3D és a modern technikák ellensége. Sokan mondták már, hogy a filmművészet hanyatlását bizonyítottam a The Artisttal, de én tényleg nem akartam forradalmat csinálni. Ha már az üzenetről kell beszélni, akkor a célom az volt, hogy megmutassam, milyen őrültségekbe hajszolhat bele minket a saját büszkeségünk.

Van egy pazar álomjelenet, melyben a némafilmsztár azt álmodja, hogy hangos filmben szerepel.

Ez tulajdonképpen egy önálló ötletem volt korábban, amikor még úgy gondoltam, az egész film azon fog alapulni, hogy a némafilmsztár menekül a „hangos” kollégák elől. Aztán rájöttem, hogy ez sehogy sem elég egy egész estés műhöz, és végül tényleg csak egy jelenet lett belőle a The Artistban: a hangos rémálom.

Egy olyan alkotó esetében, aki a némafilm előtt tiszteleg, adódik a kérdés: mikor döntötte el, hogy filmrendező lesz?

Hú, nem is emlékszem, most úgy tűnik, hogy mindig is az akartam lenni, de nagyon sokáig még magamnak se mertem bevallani. Nagyon távolinak, egyfajta álomnak tűnt, hiszen a családomnak semmi köze nem volt a filmhez. Ezért aztán első körben mindenféle más munkába is beleképzeltem magam, például a taxiséba vagy a zöldségesébe. Aztán végül csak művészeti iskolába mentem.

Most, hogy filmrendezőként egy csapásra világszerte ismert lett, hogyan tovább? Marad Franciaországban, vagy amerikai karriert épít?

Nem mondom, hogy nem szeretnék, de nem életcélom, hogy Hollywoodban dolgozzak. Az izgat, hogy jó filmeket készítsek. Ami biztos, hogy nem szeretnék az Egyesült Államokban élni, hiszen a családom és a barátaim Franciaországhoz kötnek. Tulajdonképpen erre a kérdésre nem tudok igazán válaszolni önnek, mert még magamnak sem sikerült. Nem tagadom, kicsit félek a jövőtől.