Pálfi György

Miután a rendező röviden összefoglalta a módszerét, az a gyakorlatban is realizálódott a jelenlévő stábtagok között. Mivel a film cselekményét az amatőr szereplők csoportja nagyban improvizálta, tulajdonképpen nem is csoda, hogy a sajtóeseményt játszi könnyedséggel pszichodráma foglakozássá alakították. Mindenki beszélt, elmondta az érzéseit, tapasztalatait, elkezdtek egymásra kontrázni... és kezdett gyanússá válni a dolog, mintha csak a háttérben kamera venné az egészet.

Maga a vetítés ennél már sokkal konvencionálisabban zajlott, ott mégiscsak egy kész filmet vetítettek a vászonra, amit értő közönség fogadott és megtapsolt. Nem érdemes a konkrét cselekményt firtatni, az emberi viszonyrendszerek vizsgálata a fontos benne. Ebben ugyan tényleg kapcsolódik Pálfi korábbi filmjéhez, a Cannes-t megjárt Taxidermiához, csak éppenséggel szakmailag más, a filmnyelv sokkal egyszerűbb. A lehető legszimplább.

A bárki megcsinálhatja-féle civil módszer igen meglepő Pálfitól - ami egyébként nem biztos, hogy baj.

Csak éppenséggel képtelenség megmondani, ezt hogyan fogadja majd a zsűri. Pedig mivel a versenyprogram idén különösen középszerűre sikerült, nem kizárt, hogy a kísérletezési kedvet díjjal jutalmazzák.

Ha valaki azt kérdezi, volt-e olyan film, amin felhőtlenül szórakoztam, egyértelműen Scott Sanders Fekete Dinamit című művét kell megneveznem. A mű tipikusan amerikai műfaj, az úgynevezett blaxploitation paródiája. A fura nevű zsáner a hetvenes évek elején volt divatos, gettókban játszódó, fekete-gengszter mozi volt: az igazi mocskos, szórakoztatás. (A végnapjait a disco előretörése jelentette.)

Szóval, ezt az érzést hozták most vissza, keményvonalas feketékkel a főszerepben, gagyi, rosszul vágott akciójelentekkel, se füle, se farka sztorival, és sok-sok fehér hullával. First Lady-vel, Nixon elnök összesküvését leplező Fekete Dinamittal, mérgezett üdítőitallal és lekicsinyített hímvesszőkkel.

Végezetül pedig szolgálunk még egy magyar vonatkozású felfedezéssel, amelyre a Robert Altman által pártfogolt Alan Rudolph retrospektív sorozatában bukkantam rá.  Mivel az 1978-ban készült Remember My Name (Emlékezz a nevemre) szinte dobozban maradt, kevés ember láthatta, újdonságként hatott Geraldine Chaplin és Anthony Perkins thriller-drámájának innovatív stílusa. Már ez a mű is magán hordozza Rudolph egyedi stílusát, azaz a környezet szürreális és szimbolikus, ám az érzelmek és a dráma naturalista egyvelegét. Így fordulhat elő, hogy az egyik feszült jelenetben a háttérben lévő tévéből minden idők legnagyobb földrengéséről tudósítanak.

Budapestről.

Kapcsolódó cikkek: Hollywoodi sztárok Pécsett? | Huppert kevés a boldogsághoz | Cannes: eső vagy kézfogás? | Afganisztán forró évei | Animációs kordivatok