Dicsérni jöttem Domingót, nem temetni. Még akkor is, ha jó sokáig azt érzem, hogy rossz helyen vagyok, nem az Operában kellene ücsörögni, hanem Martonvásáron, a szúnyogok között, Kocsist hallgatva az Emperor zongoraversenyben. Az Operában pedig meleg van, legyezőként funkcionálnak a műsorfüzetek, nehezen kezdődik el a műsor, a polgármesterhelyettes beszél az Opera kupolájában látható freskóról. Feltehetően ő az egyetlen, akinek nem tűnik föl, hogy az Operának nincs is kupolája.

Minden rossz. Domingo vezényel, de a Pannon Filharmonikusokból nagyon gyatra hangok jönnek elő, öles léptekkel, kinőtt öltönyben egy megtermett fiatalember közelg, és nagyon unalmasan énekli el a Procida-áriát. Ha sejtem, hogy ezzel a teljesítménnyel megosztott második lesz, összeomlok.

Szerencsére ez csak órák múlva derül ki, az eredményhirdetéskor legfeljebb azon lehet gondolkodni, hogy vajon jobb lehetett-e ez a fiú az elődöntőkön, azért értékelik-e ennyire. Az egész versenyzés egyébként is nagyon bonyolult, pontosan azt sem látom, hogy mit értékelnek. Azt, aki a leginkább készen van, aki a legkerekebb, legszebb produkciót nyújtja, vagy akiben a legtöbb lehetőséget látják. Az Operalia története sem ad egyértelmű választ: sok sztár van a nyertesek között, de a legsikeresebbek inkább a helyezettek és közönségdíjasok közül kerülnek ki. José Cura csak közönségdíjat kapott, Rolando Villazon második lett, és ki beszél ma Shone Alberghiniről vagy Orlin Anastassovról, az akkori elsőkről?

A hosszú-hosszú első rész után mindenesetre nekem megvannak a nyerteseim, a neve alapján akár felnőttfilmekben játszó Angel Blue a hölgyek között, és az egészen fantasztikusan szépen, szomorú mélységgel, éretten éneklő, a szünetekkel nagyon profin bánó tenor: Alexey Kudrya. De az eset nem lehet ennyire egyszerű. Abban biztos vagyok, hogy a közönségdíjas Julia Novikova lesz, szépen is énekel, és ráadásul a Csengettyűáriát, azzal mégis könnyebb aratni, mint az Angel Blue által választott Heródiás-részlettel. A férfiaknál meg abban vagyok biztos, hogy Dimitrios Flemotomost fogják első helyen értékelni, mert a hangszíne erősen emlékeztet Domingóéra, az interpretáció pedig szinte már utánzásként hat. Magamban föl is mentem a szünetben Domingót, nyilván örül, ha valaki az ő feje után megy, ez a halhatatlanság egy előadóművész számára, az vesse rá az első követ vagy akár a másodikat, aki nem ezt tenné.

Csak hát ő nem ezt teszi: Kudrya lesz az első a férfiak között, Flemotomos második díjas, és a férfiak között ő nyeri a zarzuela díjat meg a közönség díját is, a hallgatók jobban értékelik a Domingo másolást, mint a zsűri. Viszont nemcsak a nézők, de a zsűri is Julia Novikovát tartja a legtöbbre, Angel Blue második és zarzuela díjas. A magyar döntős, Simon Brigitta legfiatalabbként kap meghívást a jövő heti pécsi koncertre, egyébként is többen kapnak elismerést, mint ahányan nem. Domingo rendületlenül és könnyed eleganciával köszöni a szponzoroknak a közreműködést, tényleg nem magáért dolgozik, de hogy mennyire szívén viseli a versenyzők sorsát, azt legjobban egy elszólásféle mutatja meg. Mikor bemutatja a zsűrit, sok operaigazgatót és castingdirektort (meg a Domingo család igazgatóját, Martha Domingót), hozzáteszi, hogy ők együtt előadások ezrei fölött rendelkeznek, ezernyi előadásba hívhatnák meg a versenyzőket, de mi (és ez a „mi" az elszólás) elégedettek lennénk ennek a tíz százalékával is.

Még személyesebbé válik az este: bejön két pocakos, meglett Domingo csemete, Pepe és Alvaro, az előbbi közli, hogy nemcsak a 17. Operaliát ünneplik, de ma van a szüleik 47. házassági évfordulója is. Domingo maga viszont nem érzékenykedik, előre parancsolja a versenyzőket, mert az énekesnek ott a helye, ő maga meg hátrébb áll, eltűnik, amennyire ő el tud tűnni. Ritkán érzem, hogy nagyon egyet kellene értenem Vass Lajossal, az Opera igazgatójával, de most igen. Mert azt mondja Plácido Domingónak: „Thank you, maestro".

Operalia