Dan Brown: elég, ha az embernek hatévente van egy jó ötlete
Dan Brown 1964-ben született a New Hampshire állambeli Exeterben, egy matematikatanár legidősebb gyermekeként. A rejtvényfejtés a regényeiből is ismert motívuma családi örökség, a gyerekeknek a karácsonyi ajándékaikat is kincskereső térkép segítségével kellett megtalálniuk. Az Amherst College-ban végzett, majd zenészként, dalszövegíróként, lemezkiadóként próbált megélni; 1991-ben Hollywoodba költözött. Két évvel később, egy tahiti utazást követően határozta el, hogy író lesz, és 1996-tól ez a fő tevékenysége. Könyvei 1998-tól jelennek meg, de az áttörést - az elképesztő világsikert - negyedik műve, a 2003-ban megjelent, több mint 80 millió példányban elkelt A Da Vinci kód hozta meg számára. Legújabb könyve, Az elveszett jelkép kapcsán beszélgettünk vele.
- Miért foglalkozik ilyen behatóan a szabadkőművesekkel?
- Mindig is érdekeltek a titkos szervezetek, a rituálék. A szabadkőműveseknek pedig van néhány érdekes szertartásuk. Ezen kívül olyan létező globális szervezet, amely hisz egy magasabb erőben, és ez a hit nagyon erős kohéziót teremt a tagok között. Ami igazán vonzó benne, az az univerzalitás, a nyitottság. Ez igazán feltűnő egy olyan világban, ahol az emberek képesek vallási hovatartozás miatt halomra gyilkolni egymást.
- Mennyire nehéz titkos szervezeteket felkutatni, róluk anyagok gyűjteni?
- Ó, ez az adott szervezettől függ. Korábban meglehetősen sok anyagot gyűjtöttem zárt rendszerű, „titkos" közösségekről, a Nemzetbiztonsági Hivatalról, a Vatikánról, az Opus Deiről. Megdöbbentő, hogy az internet korában mennyi adathoz lehet hozzáférni publikus fórumok segítségével még akkor is, ha a szervezet azt szeretné bizalmasan kezelni. Az már más kérdés, hogy az adatok valóságtartalmát ellenőrizni gyakran több időbe kerül, mint felkutatni azokat. A szabadkőművesekkel kicsit más a helyzet: ők éppen történelmi hagyományaik folytán viszonylag jól dokumentálják a filozófiájukkal, spiritualitásukkal, etikával, moralitással kapcsolatos gondolataikat. Sokkal nehezebb viszont hozzáférni a titkos szertartásaikhoz.
- Van-e szabadkőműves a családjában?
- Közvetlenül nincs, de egy generációval korábban még volt, elég sok. Ez egyébként sok emberre igaz Amerika nagyvárosaiban, mert a szabadkőműves-mozgalom nagyon erős volt a XVIII.-XIX. század Amerikájában.
- Az Angyalok és démonokban negatívan nyilatkozott a szabadkőművesekről, most pozitívan. Mitől változott a véleménye?
- A véleményem igazából nem változott meg, de az aspektus annál inkább. Ha úgy tetszik, most egy másik szemüvegen keresztül nézek egy titkos társaságot, mint korábban. Az Angyalok és démonokban egy végsőkig feszített extrém szituációt öntöttem nyakon konspirációs mázzal, ami valóban mindössze egyetlen ember érdekét szolgálta. Az ötlet onnan eredt, hogy a titkos szervezeteket azáltal, hogy nem mondják meg, mivel is foglalkoznak pontosan, sok mendemonda, híresztelés lengi körül. Továbbá az is foglalkoztatott, hogy a hatalom gyakorlásával és megszerzésével minden esetben szükségszerűen együtt "jár-e" az erőszak. Az elveszett jelképben pedig a szabadkőműves filozófiára koncentráltam inkább - ez sokkal emberközelibb, feldolgozhatóbb, ha úgy tetszik, szerethetőbb nézőpontot feltételez. Természetesen, ne felejtsük el, hogy a szabadkőművesek is emberek, és mint az emberek között bárhol, közöttük is akadhat "rohadt alma".
- Az elveszett jelkép hány százalékban valóság illetve kitaláció?
- Mondhatjuk, 93,2 százalékban valóság, de nehéz pontos számot mondani. A könyvben bemutatott valamennyi tudományos tény, utalás, helyszín valós, a rituálék valósak, a tudományos kísérletek és az eredményeik is azok. A fikció a szereplőkkel érkezik a regénybe. Valamennyi karakter kitalált, de a személyek valós világban mozognak, ettől lesz súlyuk, az olvasó ettől sokkal plasztikusabban éli meg a történetüket. A bemutatott tudományos kísérletek valódiságában sokáig még jómagam is kételkedtem, de több év utánajárás után be kellett látnom, hogy azok megtörténte igaz. A kaliforniai Noetikai Tudományok Intézetében lezajlott elmetudományi kísérletek például azt bizonyítják, az emberi tudat képes megváltoztatni a fizikai világot. Szerintem tíz év múlva az elmetudomány, ami most még teljesen új, erős és - ha úgy tetszik, sokkoló - megközelítés, teljesen elfogadott lesz. Ne felejtsük el, hogy húsz évvel ezelőtt az is sokkoló volt, ha valaki azt állította, hogy egy évtized múlva mindenkinek a zsebében lesz a telefonja.
- A Da Vinci-kódról tudjuk, hogy megírásakor nagyban támaszkodott művészettörténész felesége segítségére. Most is?
- Blythe fantasztikus kutató asszisztens és "első-olvasó". A regényírás nagyon magányossá teheti az embert: ha nem figyelsz, könnyen bezárulhat körülötted a világ, amit teremtettél. Nekem a feleségem a szilárd pont, akire mindig támaszkodhatok - ő abszolút két lábbal áll a földön. Blythe-nak óriási ismerete van a művészettörténet terén, így ha írni akarok valamiről, például Albrecht Dürerről, akkor egyszerűen csak megkérem, hogy kerítsen elő mindent, amit csak talál róla. Ezután persze elolvastatom vele, amit írtam, és ha ő nem érti, hát akkor senki nem fogja.
- Hat év kellett Az elveszett jelkép megírásához.
- Ezen a könyvön heti hét napot dolgoztam az elmúlt hat évben. Minden nap reggel négykor keltem és összesen talán tíz napot hagytam ki. Végigdolgoztam még a karácsonyokat is - ugye, most már érti, miért vagyok hálás Blythe-nak? Az elveszett jelképre tehát sok időm ment rá, mert óriási információmennyiséget kellett feldolgoznom. Fontosnak tartottam, hogy A Da Vinci-kód olvasói úgy érezzék, hogy szinte azonnal visszacsöppenek Robert Langdon világába. Remélem, hogy ezt sikerült elérnem, méghozzá úgy, hogy közben a világ felfrissült, és más, új energiák hatják át az egész történetet. Egyébként, ha valaki az elején azt mondja, hogy hat évbe fog telni a könyv megírása, nem hittem volna el, sőt, lehet, hogy el sem kezdem. Minden oldalára tíz szemétládába dobott jutott.
- Honnan merít inspirációt?
- Nekem fontos, hogy olyan könyveket írjak, amelyekből én is tanulhatok, miközben dolgozom velük, és ezt úgy érem el, hogy a karaktereket leszámítva valós dolgokat mutatok be. A tanulás lehetősége inspirál. Például hihetetlen, hogy Washingtonban, az ország központjában van egy festmény, ami George Washingtont ábrázolja, amint istenként megdicsőül. Néhány napig minden időmet arra áldoztam, hogy a lehető legtöbb információt megszerezzem erről a festményről, hogy olyan részleteket tudjak meg róla, amelyek lekötik az olvasót. Regényírónak lenni azért jó, mert elég, ha az embernek hatévente van egy jó ötlete. Egy biztos: írásaimmal mindig egyszerre akarok szórakoztatni és tanítani. Közben persze én is tanulok...
- Regényeit olvasva olyan érzése támad az embernek, mintha egy film leírását olvasná. Szándékosan választotta ezt a stílust?
- Mindig is vizuális típus voltam és mindig imádtam a filmeket. A mozi szerettette meg velem a történetírást. Önkéntelenül is olyan regényeket írok, amelyek vizuálisan nagyon lekötnek és rövid jelenetekből állnak, ezért ezek később szinte automatikusan a filmvásznon kötnek ki.
- Mennyi van önből hősében, Langdonban?
- Ő az, aki én szeretnék lenni. Benne is megvan a szimbólumok, a misztikum, a történelem iránti fogékonyság, de nálam sokkal okosabb, bátrabb, tanultabb, érdekesebb az élete. Egyszer valaki megkérdezte, ez hogyan lehetséges, hiszen minden, amit Langdon mond, azon nekem kellett először gondolkodnom. Erre azt válaszoltam, hogy igen, de amit Langdon csípőből vág, mondjuk valami elképesztően bonyolult megfejtést egy festmény szimbólumrendszeréről, azt nekem két napba telt kikutatni. Ezért mondom, hogy sokkal okosabb nálam...
- Az utóbbi időben egyre több kritikusa teszi fel a kérdést, hogy jó író-e ön vagy sem. Hogyan érinti a kérdés?
- Szerintem egy dolgot tisztázhatunk: ha a könyveimből csak tízezer példányt adtak volna el, nincs vita. Sokan állítják, hogy nem vagyok egy William Faulkner. Ez igaz, de nem is próbálok az lenni. Olvastam a regényeit, tanulmányoztam a módszerét, de távol áll tőlem. Én nagyon intenzíven és modern stílusban dolgozom, nálam az írás kizárólag a történetet szolgálja. Sokan értik ezt, felszállnak a vonatomra és élvezik az utat. Mások William Faulknert olvasnak - márpedig ő egy másik vonat.
- Milyen könyveket olvas, kik a kedvenc írói?
- Amíg dolgozom, szinte csak non-fictiont olvasok. De imádom Shakespeare-t , szeretem a humorát, a szójátékait és lenyűgöz nyelvezetének ritmusa. Nagy rajongója vagyok John Steinbecknek is. Irodalomtanár voltam - remélem, egyszer még taníthatok. Emlékszem, hányszor mondtam a diákjaimnak: ha fantasztikus leírást keresnek, akkor olvassák el az Egerek és emberek valamennyi fejezetének első bekezdését.
- Milyen megélni azt, hogy ön a világ egyik legismertebb, legsikeresebb írója?
- Természetesen csodálatos. Azt is tudom milyen az, ha valaki olyan könyveket ír, amik nem találnak olvasótáborra, hiszen az első három könyvem nem volt valami sikeres. Érdekes módon viszont az írás folyamata nem változik - mindegy hány könyvet adtam el. Ugyanúgy reggel négykor kelek, ugyanúgy egy üres képernyővel indul a nap, és délig dolgozom. Ráadásul a szereplőimet egyáltalán nem érdekli, mennyire vagyok sikeres.
- Állítólag a következő regénye Oroszországban fog játszódni. Igaz ez?
- Tény, hogy vannak ilyen hírek. Honnan szedte az információt? Mit is mondjak... Hát egyelőre sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom a tényt, de az biztos, hogy az Ermitázs nagyon régóta izgat. Fantasztikus helyszín.
Dan Brown sikere
Az Elveszett jelkép megjelenése napján egymillió példány fogyott az angol nyelvű kötetből. A megjelenés hetében az angol nyelvű kiadásból több mint kétmillió példányt adtak el (könyv, hangoskönyv és e-book formátumban). A Random House Kiadó történetében egy hét alatt egy címből ez rekord volt. November végéig nyolcmilliót adtak el belőle angol nyelven. Ahol eddig megjelent, azonnal a bestsellerlisták élére került. Németországban 1,2 millió darabot adtak el (október közepén jelent meg, a Frankfurti Könyvvásár alkalmából), Olaszországban és Franciaországban 950 ezer eladott példánynál tartanak. A Da Vinci-kódból 81 millió példány fogyott világszerte, 51 nyelvre fordították le. A Sunday Times Top 10-es listáján 120 hetet, több mint két évet töltött. Magyarországon eddig több százezres példányszámban vásárolták meg Dan Brown regényeit.
Plágiumperek
Brown több plágiumperbe is belekeveredett, de megnyerte ezeket. Először Lewis Perdue amerikai író perelte a Brown bestsellerre, illetve saját művei, így A Da Vinci örökség közötti állítólagos tartalmi azonosság miatt. Perdue vesztett, de Brown kiadója, a Random House nem tudta behajtani rajta a perköltséget. Bíróság elé citálta az írót egy szerzőpáros, az új-zélandi Michael Baigent és a brit-amerikai Richard Leigh is. Robert Langdon és Sophie Neveu - A Da Vinci kód főszereplői - legélesebb eszű „tanítványai" máris észrevehették: az ő nevükből származik Leigh Teabing, Brown egyik regényhősének neve, a Teabing ugyanis a Baigent anagrammája. Ám Brown ezt a két szerző könyvéből vette át, csakúgy - érvelt a szerzőpáros - mint Jézus és Mária Magdolna házasságának, illetve a vérvonalnak a motívumát is. Az angol bíróság ezt részben azért utasította el 2007-ben másodfokon is, és döntött a Brown és Random House javára, mert az eredeti könyv, a 80-as évek elején szintén bestsellerré lett Szent vér, szent grál „nem szépirodalmi, hanem (ál)történeti mű". A vesztes felpereseken ezúttal behajtották a millió fontos perköltséget is. (Sz. L.)
