Forte társulat: Csak felhők

Fotó:Dusa Gábor

A kezdet (túl) ígéretes: Andrássy Máté, szép szál legény, őrülési jelenetbe torkolva konferálja föl, és méltatja egyre hisztérikusabban „a kultúra vérfarkasát", „a soha mellé nem nyúlót", „a Szent Művészet harcosát", Tihanyi Kálmánt. A „transzcendentális lény" azonban (mint Godot) nem tudott eljönni. Az önhergeléses monológ „kispályás görény", „foncsika", „utolsó csatornapatkány"-változata az Alja Aladár, Csapnivaló Csaba, Szar Sándor, semmirekellő-triászt alázza.

A magas élvezeti értékű, Hegyeshalomtól Záhonyig kultúrlélektani állapotrajz között/után azonban a „fizikai színház"-nak mondott mennydörgő unalom mázsálja meg a néző teherbíró-képességét. A Lőrinc Katalin kivételével tigrismintás felsőt, fekete-csipkés bugyit viselő nők, és a hétköznapibb öltözetű férfiak előadásában részleteket hallunk az alábbi opusokból: Cselédek, A Flinstone-család, Godot-ra várva, Az ötödik pecsét, Persona (svédül is). A falra is fölmászó táncos-színészek mintha vér-verítékes krízishelyzeteket modelleznének egy valóságshow túlélőtáborában. Mesterségesek, kimódoltak, feszültek, összpontosítási lázban égnek (el). Mentesek minden elevenségtől, miként az a Mű-Vészes kíntorna, melyben igyekeznek minél vitézebbül vergődni. A néhol alaposan kidolgozott, formalista mozgásnyelv a harmincas évek német avantgárdjára, és az újtárgyiasságra emlékeztet. A kívülálló Lőrinc arisztokratikus finomságát nem tompítja az idült ízlésficamos kombinészerűség, sem a fekete magassarkú. Nemessége a reneszánsz nőalakokat, mozdulatainak artisztikuma az orkesztikát idézi. Ő az egyetlen tartalommal bíró személyiség; nincs idomárja. Amikor szóra nyitja a száját, a saját hangján szól. Nem mondja föl a leckét, hanem (idegen nyelven is) beszél. Ellenben a bájosan kislányos Simkó Katalin, akinek mélyen búgó orgánumát mintha egy országos középiskolai Koravén Szép Magyar Beszéd-vetélkedőre kísérletezték volna ki. Keresetlen természetessége, akár a Karádyként (is) riogató Kapócs Zsókáé.

A faviccek, receptek, taszító kórok citálásával tovább terhelt, mozgásos-ökölvívásos-rángásos, militáns szövegelés annak a divatos nyámnyilaságnak a jegyében fogant, amire Horváth, váratlan, 2007-ben letette a voksát. Az egykor szenvedélyes férfimunkákat létrehozó, eredendően ösztönös-szilaj táncos-koreográfus, együttesalapító Wedekind A tavasz ébredésé-nek földolgozásával trappolt be a képmutatás zsákutcájába. Azóta ott toporog. Szakmai-kritikai elismertségnek örvendő, markáns esztétikát képviselő tényezőkkel támogatja meg önmagát (így: a Hamletet ráosztó Zsótér Sándor), beragyogja a honi szub-belterj glóriája. Egy kitűnő, valaha egyedi-karakteres alkotó levedlette a bőrét, hogy tyúkmellű, belvárosi romkocsma-filozófusként alakoskodjon - csatlakozva a hadhoz. Átütő darabjai helyett jobb pillanatai késztetnek ámulatra. Fölkapom a fejemet, ha a kásás hablatyba tiszta szó(lam) keveredik. Mint amikor fölcsendül Nick Cave-től a (I Don't Need You) Set Me Free, és lám, vége a csalárdságnak.

Kapcsolódó cikkek: A fiúk és a Főnéni | A nap kritikája (Horeczky): Legények a gáton | A nap kritikája (Horeczky): Civil a pályán | A nap kritikája (Horeczky): Kontakthiba | A nap kritikája (Horeczky): Ördöngösök