Bitorlók
1. Székbitorlás
Mindig gyanús, ha nagyon a szánkba akarják rágni, hogy rólunk szól a mese. Félő, hogy a rendezőnek semmi más nem jutott az eszébe róla. Az Ahogy tetszik színészei a nézőtér felől érkeznek, Hirtling Istvántól pedig megtudjuk, mégpedig nyomatékosan, hogy magunk is színészek vagyunk. A vasfüggöny nyitott ajtajában állva videózza a publikumot, s miközben a háttérre vetített képen saját ábrázatunkat kutathatjuk, előre elmondja híres monológját, miszerint színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő. S ha ennyiből nem értenénk, a színész jelzi is, hogy bátran vegyük magunkra is a célzást.
Ehhez képest az előadás főképp a zsinórpadláson játszódik. Menczel Róbert díszlete ugyanis leginkább lelógó nejloncsíkokból áll, amelyek különféle alakzatokba rendeződnek, továbbá olykor szék érkezik föntről a különböző magasságokból filozofáló Jaques részére, valamint egy másik, két személy számára ülő-, egy személynek fekvőalkalmatosság is többször alászáll, ezen az erdőbe menekült fiatalok lifteznek föl s alá a fontosabb jelenetekben. A hölgyek ilyenkor gondosan becsatolják magukat - a fiúnak öltözött Rosalinda öltözékén bizonyára ezért van két óralánc is, mert ezek egyike rejti a karabineres biztonsági övet. Bár óra valószínűleg a másikon sincs, noha a darabban elég sokat elmélkednek az időről. A kezdetben üres tér a játék során valamelyest telítődik. Az ardennes-i erdő aljnövényzetét Orlando - ugyancsak jórészt a zsinórpadlásról érkező - szerelmes irományainak zöld papírja adja, a nejloncsíkokra viszont a reflektorok festenek sokszor vörös, zöld, sárga árnyalatokat.
Csak a történet nem telítődik élettel, értelemmel. A játszók csupa színészi közhellyel kísérve mondják Szabó Lőrinc nem hervadó, nem kopó, nem avuló fordítását. A költőiséget ma illő módon lehántják róla, alkalmazkodva Füzér Anni korunk teljes ízlészavarát jól követő jelmezeihez. De hogy nekünk és rólunk mit szeretnének mindezzel mondani, az titok marad.
Sok színész játszik két szerepet, egyet a hercegi udvarban, egyet pedig az erdőben. Akár kibontható lehetne ebből a két világnak, a civilizált és a természeti létnek a szembeállítása és megfeleltetése, tükröztetése és szétválasztása. A rendező Rudolf Péter azonban nem bontja ki a kettőzésekben rejlő lehetőségeket, így az sem bizonyos, vajon valóban rejlik-e mögöttük művészi szándék, filozófiai gondolat, vagy csak a társulat korlátozott létszáma miatt játszanak néhányan több szerepet is. Gáspár Sándor a szeszélyes bitorlót szokványosan, a másik herceget szinte észrevétlenül jeleníti meg. Huszár Zsolt kedélytelen Orlando, Pokorny Lia lány- és fiúruhában egyként affektálja Rosalinda szerepét, Almási Sándor okos helyett okoskodó bohócot játszik túlszínezve. Vass György gonosz és megjavult testvérként egyaránt érdektelen. Fodor Annamária Céliája színes, eleven jelenség, főképp cigánylánynak öltözve, Nemes Wanda jellemfestő vihogása Juci szerepében idővel kiüresedik. Czapkó Antalt csak a magassága okán nézhetnénk birkózóbajnoknak, az együgyű pásztor szerepét pedig elbambulja. Pálfi Kata csak kívül viseli a pásztorlány szerelmi szenvedélyét. Száraz Dénes ostobaságba merevült arccal adja a tompaelméjű Vilit, Hymenként csak aranyruhája és félvállra vetett szárnya tűnik föl. Szikszai Rémusz valami különösen rémes ruházatban rikít. A legderűsebb figura a köztudomásúan méla Jaques-ot játszó Hirtling István. Különben valami mélakór ül az előadáson. Riederauer Richárd zenéje is bánatos, borongva szól a cselló a háttérből, a legvidámabb dalok is elszomorodnak.
Mint tudjuk, az Ahogy tetszik történetének oka a trónbitorlás. A mostani előadásé az Új Színházban a rendezői szék bitorlása.
2. Papucskirály
Trónbitorlás áll Pierre Carlet de Chamblain de Marivaux A szerelem diadala című darabjának a hátterében is. Bitorolt trónt örökölt egy becsületes, tisztaszándékú leányzó. Vissza akarja azt adni jogos tulajdonosának, akibe mellesleg beleszeret, így a megoldás egyszerű: férjül veszi és a trónra ülteti. Álruhában lopakodik imádott riválisa közelébe, akit kell pénzzel, akit kell szerelem ígéretével megveszteget. Kevéssé életszerű történet, annál alkalmasabb egy XVIII. századi, elegánsan kimódolt vígjáték alapanyagául. A vígjáték pedig tálcán kínálja magát a kigúnyolásnak, a leleplezésnek, a goromba igazságok rendezői kimondásának. Ascher Tamás rég túl van ezen. Még az sem hozza lázba, hogy az ellenfelei fészkében ügyködő, ármánykodó királynő, amikor a játék már tényleg tétre megy, azért a hadseregét is odarendeli. Beéri annyival, hogy a jogos örököst Mészáros Béla meglehetősen bamba fiatalembernek játssza. Kellően rafinált néző sejtheti róla, hogy papucsférj és papucskirály lesz belőle, akire főképp az asszony uralmának legitimálására, az ellenzék leszerelésére van szükség.
Ennek azonban nemigen van köze az előadás minőségéhez, élvezhetőségéhez. A rendezőt alighanem az izgatja leginkább ebben a történetben, ami a szerzőt is: a meseszövés, a szituációteremtés, a jellemfestés finom eleganciája. Mélyebb sugallata annak sincs, hogy Khell Zsolt ezúttal is koszlott-lompos díszletet tervezett, megroggyant filozófus lepusztult birodalmába, rozsdás hordók, ormótlan csövek, elárvult vízmedencék, pusztuló növények közé. Csak a játék a fontos, a teret csak használják. Több köze van a kaposvári-katonás tradícióhoz, mint a jelen darabhoz és annak előadásához. S annak sincs különösebb jelentősége, hogy Szakács Györgyi jellemükhöz illő mai ruhákat ad a játszókra. Ezúttal minden a színészekre van bízva. Leonida királynéként Jordán Adél fiúnak öltözve vezényli az eseményeket. Egyszerre ravasz cselszövő és naivan lángoló szerelmes, magabiztos tettető és drukkolva kockáztató. Ellenfeleit bölcs könyörtelenséggel leckézteti, szerelméért gyermekien rajong, s a diadal előtti percekben úgy belefárad a sokféle kockázatba, hogy szinte elhiteti: nem is olyan biztos a boldog vég. S mindeközben egy percre sem hagyja el a marivaux-i távolságtartó eleganciát. Pálmai Anna a rezonőr kevéssé hálás szerepében fiús leányként érdekből és játékból flörtöl a korrupt kertésszel, akit Dankó István alakít praktikus bunkónak. Bezerédi Zoltán könnyedén alakul át harapós, gazdái érdekeit túlbuzgó otrombasággal védelmező szolgából megvesztegetett árulóvá. Szirtes Ági egy csúfságát öntudatosan viselő vénlányból válik apránként az álruhás királynő heves ostroma alatt az öncsalástól ragyogó öregasszonnyá. Máté Gábor pedig fantasztikus részletességgel játssza el a magát elhanyagoló ellenzéki filozófust, majd hiúsága feltámadását, önáltatása lépcsőfokait. Egyetlen gesztusa, hangsúlya sem természetes, csak igaz.
Kicsit furcsa látni, hogy Ascher nemcsak az egyetemen lett rektor, de a színpadon is professzor. Szaktudást most is lehet tanulni tőle.
