Ritka manapság, hogy egy direktor önként átadja a helyét. A mostani szokás az: valaki vagy a már kiszemelt fenntartói (politikai?) utód ­miatt távozik, vagy az általa kinevelt „fiatal" veszi át a vezetést. Az ő döntésében viszont a politika egyáltalán nem játszott szerepet. Két éve még nem gondolkodott azon, milyen lesz a légkör Magyarországon. Inkább azok a problémák nyomasztották, amelyeket a direktori székben töltött tíz év alatt megélt. Az örökös harc az éves önkormányzati támogatásért: ez az egyik. Nyomasztó szempont, hogy vidéken a legzseniálisabb előadást sem lehet többször játszani, mint a középszerűt, hiszen a helyi közönség nagyrészt bérletes, és előbb-utóbb „elfogy". A bemutatókényszer miatt egymást érik a premierek, de mire beérne az előadás, már le is vehetik a műsorról. Ráadásul - mint mondja - a többet akaró egri színészek talán nem szívesen dolgoznának együtt azzal a Csizmadiával, akivé ő válna 2-3 év múlva. Ha mondjuk az igazgatás mellett máshol is rendezne, vagy a színházvezetés rovására kerülne előtérbe nála a tanítás.

2011. április 5. Csizmadia Tibor, a Magyar Színházi Társaság elnöke. Fotó: Móricz Simon

Az exdirektor egyébként meglehetősen elegánsan reagál azokra a támadásokra, amelyeket utódja, ­Blaskó Balázs fogalmaz meg. Ezekben a nyilatkozatokban nem ritka, hogy „köpködi" az elmúlt évtizedet, de sok olyasmit is állít, ami könnyűszerrel cáfolható, például az előadások nézettségéről. Az viszont tény, hogy az előző ciklus tisztázatlan ügyeit vizsgáló önkormányzati bizottság munkájába is utólag került bele a színház. Nem bánja a távozó vezető, vizsgálják, ő vállalja a felelősséget. Elterjedt, hogy nem ment el a meghallgatásra, de a hírek arról nem szóltak: három nappal a tárgyalás előtt hívta be őt a grémium, épp a premierje napján.

A színházi közéletnek sem fordít hátat, hiszen újra megválasztották a Magyar Színházi Társaság elnökének. Úgy érzi, a jelenlegi kultúr­klímában fontos a folytonosság. És elengedhetetlennek tartja az összefogást a másik szervezettel, a vállaltan jobboldali igazgatók vezette színházakat egybefogó Magyar ­Teátrumi Társasággal. Igyekeznek közelíteni a nézeteiket, hiszen fontos, hogy egyeztessenek az előadó-művészeti törvény módosításairól, vagy akár együtt lépjenek fel a támogatáscsökkentések ellen. Csizmadia Tibor nem tart attól, hogy elfogy a tagságuk, mert sokan átlépnek a másik szervezetbe vagy nincs pénzük tagdíjra. Épp most vizsgálják felül a díjakat, és az sem mellékes szempont, hogy a teátrumi társaság tagjai közül többen náluk is aktívak. A kecskeméti igazgató, Cseke Péter például nemrég megválasztott tagja lett az ő kibővített elnökségüknek is.

„Mintha a Magyar Színházi Társaság kicsit későn reagált volna a politikával átitatott ügyekre" - vetem fel. Mondjuk, amikor Alföldi Róber­tet, a Nemzeti Színház igazgatóját támadták vagy a függetlenek támogatási garanciájának megszüntetését vetették fel. „Ez a demokra­tikus szervezeti felépítésből is fakad" - magyarázza Csizmadia. A társaság akkor teheti nyilvánossá a véleményét, ha a képviselt szervezetek rábólintanak erre. A József Attila Színház megszűnésének veszélyére például időben reagálhattak, hiszen az ottani gond előre sejthető volt. „Nem mintha Alföldit nem macerálná hónapok óta a Jobbik" - vetem föl, hangot adva annak a feltételezésnek, hogy ebben is benne van a színházvezetők félelme. Egyre több színi­direktor ugyanis még a nyilatkozattételtől is elzárkózik, mert félti a pozícióját. Tapasztalataik szerint ugyanis az ellentmondás „fejvesztéssel" jár. Csizmadia Tibor azonban úgy véli: a direktorok inkább színházukat féltik. Nem lát félelemkeltést ma Magyarországon, de azt határozottan állítja: nincs a kormánynak határozott kultúrpolitikája. Hogy a korábbiaknak volt-e, az vitatható, de Csizmadia szerint azokban az időkben legalább békén hagyták a művészeket. A fenntartóknak voltak elvárásaik, de a művészi szabadság teljes lehetett. Most mindez kiszámíthatatlanná vált, akárcsak az önkormányzati finanszírozás.

Kérdem, a jelenlegi kultúrklíma használ-e a színháznak. Újra a színpadról üzennek majd a művészek a politikának? „Inkább a nézők hallanak bele többet az előadásokba. Még akkor is, ha az adott mondat nem a társadalmi problémáról szól, hanem egy életérzésről. A nyolcvanas évekre emlékeztet a mostani szituáció, amikor nem tiltották be az előadásokat, de az alkotóknak taktikázniuk kellett. Az egyik legemlékezetesebb az volt, amikor Dunajevszkij Szabad szél című operettjét rendeztem. Akkor egy pártkatonának kellett elmagyaráznom, hogy a fürdőruhára vetkőztetett kórus nem azért hajigálja a fürdőlepedőket, mert ezzel azt üzeni: bedobjuk a törülközőt. Egysze­rűen fontos hangulati elem volt."