Ilyen hosszú fiút akkor is észre kellene venni a picinke Karinthy színpadon, ha lazsál, ha melléértelmezi és falsra játssza szerepét. A színikritikák bevett kétfenekű fogása, hogy olyan színészről, akinek semmi nem jut eszébe szerepéről, megítélhetetlenül végig-unatkozza az előadást, egyszerűen elfeledkezünk a felsorolásnál. Ha minősíthetetlenül rossz – elvesztjük nevét a felsorolásnál. Pindroch egyáltalán nem rossz. Pindroch jó. Lazán könnyed. Van egy kiskarimájú kalapja, nem vennék mérget rá, hogy korszerű, ez a kalap él Pindroch kezén és fején: leveti, felcsapja fejbúbjára, előretolja meg hátratolja legényesen a fején, akár egy Henry Higgins nyelvprofesszor a Pygmalionban, karimájánál morzsolja, tehát úgy kapaszkodik bele, mint tengerjáró hajóról az óceánba esett fuldokló az utolsó szalmaszálba.

A hórihorgas fiút, akit Kéri Kitty gyámjának rendelnek ki a darab elején, áldozati bárány gyanútlanságával sétál bele a rá kivetett házasság hámjába. És minél inkább belegabalyodik a nyakába csalt kötőfékbe, annál derűsebb, vidámabb, gyanútlanabb.

Igazán ügyesnek kell lenni kifelejteni a fő- és címszereplőt a színházi beszámolóból. Nekem sikerült.