A falakon firkás megoldások

Népszabadság - Kovács Bence

„A falakra vésett szöveg megjelenése nem egyedülálló. A névjegyhagyás általános emberi igény. Egyértelműen negatív, vagy beszélhetünk pozitív hatásáról is? (Szub)kultúra, kortünet vagy indikátor? Mielőtt ítélkeznénk, nézzünk magunkba" - nagyjából ezzel a szöveggel indítja az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény a graffitiről szóló kiállítását.

Mi tagadás, ezt olvasva kutyaszorítóban érzi magát az olyan delikvens, aki már ítélkezett, mint például e sorok írója. Van egy kisebb hely pár száz kilométerre keletre, amelynek a legszemrevalóbb részlete egy benzinkút, ott talán elférne néhány jobb kép a betonpalánk ép részein, de üssék bár izzó zártszelvénnyel az arcom, akkor se mondhatok mást, mint hogy ez a város már túlságosan össze van barmolva - továbbmegyek: kétezer kilométeres körzetben ez a város van a legjobban összebarmolva - ahhoz, hogy komolyan lehessen venni a kérdést: ez itt kérem, a kultúra maga, avagy sem? Ezt a sanszot itt már eljátszották. A firkálók meg azok a magos hatóságok, akik az égvilágon semmit nem tettek azért, hogy a belváros valamivel civilizáltabb képet mutasson, mint egy külvárosi gettó. Budapestnek már nem az a nagy dilemmája, hogy a graffiti érték-e vagy sem, hanem hogy mikor gyűjtik be azokat a többszörös visszaesőket, akik végigfújták a Nagykörutat meg a Bem rakpartot, és mikor ganézzák le a falakat.

De próbáljuk meg a tárlatot annak az embernek a szemével nézni, akinek szánhatták, tehát aki még nem döntött, feltételezve, hogy van ilyen ember is. Neki tényleg megadatik a lehetőség, hogy magába nézzen és ítélkezzen. A teret ugyanis egyrészről borzalmasan összefújkált XIII. kerületi felületekről készült óriásfotókkal illusztrálták - mindjárt a bevezető szöveggel szembe is odatettek egy hányingert keltő aluljárórészletet -, másrészt az alkotóerőről, az egyedi stílusról, az igényességről és az önmegvalósításról szóló graffitisvallomásokkal. Hmmm... - ráncolja homlokát elgondolkodva a jóember, felmegy a lépcsőn, amelyet eminnen újabb barmolások szegélyeznek, amonnan meg különféle outsiderektől idézett bölcsességek, oda és vissza.

Egy főiskolai adjunktus például a sok szépség mellett a gondolatszabadság művészi kifejezéseként írja le a graffitizést, az ORFK embere meg definiál: „Mi a graffiti? Más személy vagyonának valamely szimbólummal történő megjelölése annak beleegyezése nélkül; a vandalizmus egyik típusának tartják". A Szeretem Budapest Mozgalom felhívja a figyelmet, hogy csak a Nagykörúton 2317 négyzetméternyi falfirka van, és hogy a fővárosban tavaly 50 milliót költöttek a levakarásukra, a helyi városvédő egyesület vezetője azt üzeni, hogy szerinte a fújkálók tönkreteszik a várost, a nyelvész, költő, műfordító pedig nem hiányolná, ha egy tündér a pálcájával megütné Budapestet, és az összes graffiti eltűnne és nem jönne vissza. Az ember csak kapkodja a fejét. Egy művészettörténész azt mondja, „hogy ha nem az lenne az alapállás, hogy minél jobban kiszorítsuk őket, ez egy nagyon izgalmas együttélés lenne", egy festő szerint falakat kellene építeni a graffitiseknek, „így lehet, hogy megszűnne, és egy idő után beleszelídülne a magasművészetbe", az ismert zenész és tévés szereplő szíve szerint az autóút és a víz között az egész rakpartot odaadná a fújkálóknak, mert milyen mulatságos lenne a látvány sétahajózáskor.

A döntés tehát, mint utaltunk rá, a látogatókra van bízva, persze, amint ugyancsak jeleztük, nem azokra, akik már ítélkeztek, vagyis például azokra sem, akik azt írták a vendégkönyvbe, hogy „kössz, hogy kiraktátok a rajzainkat".
A tárlat május 10-ig látható a Váci út 50-ben.

Kapcsolódó cikkek: Art Station a föld alatt | A napfény importőr | VIDEÓ: Magyar győztesek a Nemzetközi Graffiti Versenyen | Meztelenkedni tilos! | Vakond a centrumban