Schilling Árpád: Az államapparátusnak elsősorban nem hitre, hanem szakértelemre van szüksége

Népszabadság - Reviczky Zsolt

- Máskor is lett volna lehetősége, hogy a függetlenek színházi szövetségében valamiféle posztot vállaljon. Mi történt most?

- Őszinte leszek: az Alternatív Színházak Szövetségével nem akartam kapcsolatba kerülni. A Krétakör Színház harcolt az alternativitás, az alternatív jelző ellen, még a színikritikusok által nekünk ítélt Legjobb alternatív előadás díját is visszautasítottuk 2002-ben. A kőszínházakkal azonos szakmai színvonalat képviseltünk, ezért megalázónak éreztük a megkülönböztetést. Egységes struktúrában gondolkodtunk már akkor is, ezért nem értettünk egyet a kirekesztéssel. Mivel egyik színházszakmai érdekképviseleti szervezet sem volt túl aktív akkoriban, csak azzal foglalkoztunk, hogy a Krétakör Színház biztosan működjön, meglegyenek az anyagi forrásai.

A 2008-as váltásunk óta különböző szociális és pedagógiai projektekben vettem részt, és ez a társadalmi tevékenység alapvetően megváltoztatta a civil közösségekkel és az érdekképviselettel kapcsolatos álláspontomat. Az alulról, kis lépésekben építkező struktúrák állami megítélése korábban sem volt szívderítő, de amit az Orbán-kormány művel a társadalmi együttműködés terén, az katasztrofális. Miközben elismerem, hogy rengeteg közhasznúságnak álcázott gazemberség zajlik az országban, mégis azt gondolom, hogy elkötelezett szakembereket nádpálcával okítani neveletlenség. Ugyanakkor ezek a felnőtt polgárokat megalázó gesztusok elősegíthetik a magunkért való hatékony kiállás, a professzionális érdekképviselet létrejöttét. Egy szervezetet az aktív tagsága tesz ellenállóvá. Ahogy egy társadalom is csak akkor élheti túl a kríziseit, ha sokfajta, proaktív közösség működik együtt benne.

- Mitől függetlenek a függetlenek?

- Jogilag arra utal ez a kifejezés, hogy a szervezet vezetőjét nem egy állami szerv nevezte ki, hanem azok, akik a szervezetet létrehozták. A függetlenség ebben az értelemben a civil autonómia szinonimája. A függetlenség átvitt értelemben az önállóság, a megvesztegethetetlenség, a felnőttség és a távolságtartás fogalmakkal rokonítható. A független elsősorban az ügyre tekint, az ügy iránt elkötelezett, az ügy érdekében köt kompromisszumot, vagy harcol az ügyért. Vagyis nem köti őt pártszimpátia, személyi elköteleződés, de adott esetben világszemlélet sem.

Ezeknek az elvárásoknak persze kevesen felelnek meg, épp azt szerettem volna jelezni, hogy a szellemi autonómia kérdésében mi, magyarok meglehetősen rosszul állunk. Sokkal több energiánk megy el arra, hogy a hovatartozásunkat bizonygassuk, mint arra, hogy a konkrét problémákat megoldjuk. Én azt várom el a mindenkori kormánytól, hogy a függetlenséget képviselje, vagyis igyekezzen élhető keretet biztosítani az állam minden polgára számára. Azt pedig nagyon sajnálom, hogy sokan összetévesztik a politikát a vallással. Az államapparátusnak elsősorban nem hitre, hanem szakértelemre van szüksége.

- Van politikai ambíciója?

A végcél, hogy minél több közösség élje át saját kultúráját
Népszabadság - Reviczky Zsolt - Kábé annyi, hogy szeretném, ha az emberek végre jól éreznék magukat ebben az országban. A kultúrával szeretnék foglalkozni.

- Ha kérnék, mutassa meg, mit bénáztunk el az elmúlt húsz évben ezen a területen, rohanna?

- Szívesen elfogadnék egy olyan megbízatást, hogy rakjak össze megfelelő szakemberekből egy olyan csapatot, amely végre teljes mélységében vizsgálná a magyar kultúrát, történetileg, hagyományilag, a jelen folyamatait az elit művészettől a kommerszen át a közösségi aktivitásokig. Ezzel biztosan elmenne egy-két év. Utána pedig modellértékű projekteken és pályázatokon keresztül próbálná aktivizálni a kisközösségeket, vidéki hálózatokat alakítana ki, először a könnyebben mozgósítható, majd az egyre válságosabb térségekben. Megpróbálná bevonni a szellemi elitet a kulturális perifériák visszacsatolásába, miközben európai kontextusba is helyezné ezeket a modelleket, igyekezne trendivé tenni a folyamatot.

A végcél természetesen nem egy színvonalas kiadvány vagy egy elmélyült szakmai konferencia. A munka lényege, hogy minél több hasonló központ alakuljon, minél több közösség élje át saját kultúráját, minél több művész arasson sikert azzal, hogy őszintén megmutatja, amit a világról gondol. Az ügy nem a centrista állam monokróm kulturális ideája, ez világos. Az ügy egy élhető ország, és annak sokszínű kultúrája. Annak, hogy ez korábban sem valósult meg, egyértelmű bizonyítéka az „elnyomottak”, a „sértettek” hada, akik most azért is „nyolcéveznek”, mert valamit nem sikerült megértetniük a korábbi kormányokkal, vagy a kormányoknak velük.

- Könnyen megértik önt a kulturális mezőnyben?

- A hátrányom, hogy amire támaszkodom, az csak tapasztalat. Nincs meg a megfelelő, tanult nyelv ahhoz, hogy széles körben is értelmezni tudják, miről beszélek. Azt azonban határozottan állítom, hogy a kultúracsinálókból hiányzik a jövő generációkért érzett felelősség, Magyarországon divat nem gondoskodni a tehetségekről.

- Ennek mi az oka?

- Az egyik ok minden bizonnyal az lehet, hogy a rendszerváltó értelmiség a stabilitásra és a szakértelemre való hivatkozással betonba öntötte a pozícióit. Ahelyett, hogy azonnal az önrendelkezés és a megújulás struktúráinak kialakítására törekedtek volna, létrehozták a maguk mini-diktatúráit. Az ideológiai barikádok közötti háború messze űzte a közélettől a rendszerváltás után felnövekvő generációt. Tulajdonképpen kezdhetünk mindent elölről.

- Akkor a függetlenség az ellenállás?

Nagy hiba, ha megint tíz-húsz évvel odébbtoljuk a kulturális szakemberek színrelépésének lehetőségét
Népszabadság - Reviczky Zsolt - Nem feltétlenül. A kultúrpolitikában szerintem sok releváns kérdés van, ahova azért nem jutunk el, mert csak arról vitázunk, hogy kinek mennyi állami támogatás jár. Persze mi másról beszélne, akinek minden percben harcolnia kell azért, hogy végre elismerjék. Aki nagy harcok árán megkapta a pénzét, az irodáját, az bizony lezár, ellenáll, elfelejt, és minden erejével azon van, hogy sokáig fenntartsa ezt az állapotot. Amíg nincs mobilitás, addig rettegés van.

- Azt mondja, fiatalként sem kapott lehetőséget?

- Nekem nagy szerencsém volt, mert Zsámbéki Gábor a szárnyai alá vett. Lehetővé tette számomra, hogy a Katona József Színházban rendezzek. Meghívott, helyzetbe hozott, és én mondtam nemet, amikor státuszt kínált, mert önállóságra vágytam. A későbbi javaslataim, amelyek a struktúrát vagy a pályázati szisztémát érintették, a mobilitást, a befogadó színházak számának növelését célozták, már sértették a status quót.

- Lehet bármit változtatni a rendszeren, amikor nemrég egy színházi konferencián is elhangzott: a társulati rendszer a legvédendőbb?

- Senki sem gondolhatja komolyan, hogy az összes társulat életben maradhat. Színészek kerülnek majd az utcára, és nekik is meg kell majd tanulniuk életben maradni. A szakma akkor gondolkodna felelősen, ha végre egy nagy, átfogó struktúrát kezdene kialakítani, amelyben minden egyes érintett számára biztosítaná a szakma gyakorlásának feltételeit: a csecsemőszínháztól a hagyományőrző műsorokig. Nem lehet minden magyar településen társulatot fenntartani, ezért a színháznak, illetve a kultúrának bizonyos szeleteit projekt-módon kell működtetni.

A társulati rendszer fontos, de nem egyedüli érték. Roppant sajnálatos lenne, ha valami magasabb érdekre való hivatkozással megbélyegeznék az összes szabadúszó művészt Magyarországon. Ahelyett, hogy ugyanazt az egy mondatot mantráznánk, inkább szakemberekhez méltóan, komplexen kellene kezelnünk az ügyeinket, egymással szót értve, és nem csak egy szűk szakmai elit érdekei és ötletei által vezérelve. Nagyszerű ötletnek tartom viszont, hogy az NKA elnöke, L. Simon László közös előadó-művészeti kuratóriumba tolja a zenét, a táncot és a színházat. Fontos, hogy már a pályázati kiírásban gerjesszék az együttműködéseket. De ez csak akkor indul be, ha a kurátorok nem bontják szét a pénzt a saját klientúrájuk számára, mert akkor a rendelkezésre álló összeg jóval kevesebb segítséget fog jelenteni, mint korábban.

- A módosított előadó-művészeti törvény csak megengedi, hogy az állam támogassa a függetleneket. Elképzelhető, hogy egyáltalán nem írnak ki pályázatot?

Akkor éreztem először, hogy az emberek mennyire félnek
Népszabadság - Reviczky Zsolt - A tarsolyban mindig ott lapul a gazdasági szükségszerűségre való hivatkozás: a „nincs pénz”. A legnagyobb problémának azt látom, hogy még a nemzeti és kiemelt intézmények kijelölésének menete sem tisztázott. A normatív támogatás megítélésének kritériumai egyelőre meglehetősen homályosak. Így nehéz dönteni arról, hogy hova is szeretne tartozni egy adott intézmény, illetve hova sorolják majd be őt a nem tudni kicsodák. Kifejezetten visszatetsző az eljárásnak az a mozzanata, hogy egy éppen regnáló intézményvezető, aki – ugye – nem tulajdonos, dönthet afelől, hogy a gondjaira bízott intézmény hova kerüljön az állami rendszerben. Szerintem a szakma nem jár el helyesen, ha olyan feladatokat vállal magára, amelyek hagyományosan hivatali funkciók. Újra csak azt a képet erősítjük a döntéshozókban, hogy nekik nem kell érteniük a kultúrához.

Nagy hiba, ha megint tíz-húsz évvel odébbtoljuk a kulturális szakemberek színrelépésének lehetőségét. Megint okosabbak akarnak lenni a művészek mindenkinél. Megint nem egyeztetünk, csak loholunk a pénzünk után. A pályázati rendszer kidolgozására egyszerűen nem marad idő. Egy rakás, egymástól teljesen eltérő felépítésű és missziójú szervezet fog beleesni ebbe a halmazba. Félő, hogy a pénzosztást itt sem a fenntarthatóságot szem előtt tartó szakértelem, hanem a pillanatnyi érdekek, a klientúraépítés, az uram-bátyám viszonyok fogják majd jellemezni. Egy kidolgozott pályázati rendszer csodálatos lenne. Ehhez azonban le kellene ülnünk egymással.

- Ez mennyire reális? Mostanában főleg politikai alapon osztanak posztokat.

- Korábban is előfordult, ne szépítsük a helyzetet. Én abban bízom, hogy az előadó-művészeti szakbizottságok tagjai fölismerik, a történelmi lehetőség egyben történelmi felelősség is. Ha nem egyeztetnek, akkor erre fogunk emlékezni ebből a korszakból.

- A függetleneknek mennyire lesz jó a Trafó élén történt változás?

- Azt majd eldöntik a függetlenek. Az én véleményem az, hogy nagy kár azért az innovációs központért, amelyet Szabó Gyuri létrehozott. Az a baj, hogy nem kulturális menedzserek kiérlelt koncepciói csaptak össze, hanem az alkotói hitelesség egyfajta intézményvezetői karakterrel. Azt mondják néhányan, hogy egyszínű volt a kultúra a Trafóban. Szerintem nem. Kívánom Yvette-nek és Csabának, hogy sikerre vigyék a koncepciójukat. Szabó Gyurinak és stábjának pedig azonnal megfelelő feladatot kell ajánlani. Úgy kell eljárni, mint Franciaországban. A Theatre de l’Odéon éléről eltakarított Olivier Py vigaszdíjként megkapta az Avignoni Fesztivál igazgatói posztját. Márta István pedig a Zsolnay negyed vezetését. Szabó Gyuri van akkora figura, mint a kollégái.

- Ön már lépett, és 1000 eurót helyezett el egy bankszámlára egy független innovációs központ létrehozása érdekében. Úgy gondolja, a válságban adakozó kedvűek az emberek?

- Akik megtehetik, legyenek azok. Ennek az innovációs központnak az egyik feladata az lenne, hogy mélységében vizsgálja a kultúrát azokon a színtereken, ahol most a diszkók meg az iskolai ünnepségek jelentik a kulturális életet. A kultúra nem a termék, hanem maga a tevékenység. Ezt kell megértetnünk az emberekkel.

- Hívták vagy jelentkezett az alternatív köztársasági elnök posztra?

Hívtak. De nem a posztra, hanem a kampányba. A cél az volt, hogy minél többen vállalják föl az arcukat, és a gondolataikat. Ez csak egy játék természetesen. Jó lenne, ha mások is kedvet kapnának hozzá. Tavaly március 15-én is vállaltam, hogy színpadra lépek a tüntetésen... Akkor éreztem először, hogy az emberek mennyire félnek. Még magamon is éreztem ezt. A Gyurcsány-kormány alatt olyanokat írtam le politikusokról, hogy a fal adta a másikat. Megsértődtek rendesen, de egy pillanatig sem keltettek félelmet bennem.

- Ön mitől fél?

- Attól félek, hogy nem látom jól a helyzetet. Hogy eltúlzok mindent. Beleástam magam a jobboldali médiumokba, mindent meg akartam érteni, biztos voltam benne, hogy megvilágítják számomra, miért értem félre a helyzetet. Végül nem ők adták meg a választ, hanem azok az emberek, akik vidéken élnek, és akiknek egészen mások a tapasztalatai, mint a fővárosiaknak. Mivel eredetileg vidéki vagyok, bár elég gyorsan asszimilálódtam a főváros polgáriasabb, liberálisabb közegébe, pontosan tudom, hogy mennyire más ott a nyelv. Egyszerűbb mindenkit lenácizni, lehülyézni. Valami igazság mindig van, csak nem mindig van hozzá türelmünk.

Kapcsolódó cikkek: Tamás Ervin: Mi van? | Brüsszelben tiltakozik Fischer Ádám a Dörner-színház ellen | Bächer Iván: Piknik tiszta hangokkal | A hatodik szín | Orgiából a politikába: a miniszter eddig nem tárgyalt Alföldivel