Honvágy Ugatóniában
A projekt egyik fő felelőse, az OSA munkatársa, Ivacs Gabriella lapunknak elmondta: a nagyjából négyezer címből álló adatbázis folyamatosan bővül, ahogy a digitalizált diafilmek száma is. A múzeum kincsestárának gyarapításához bárki hozzájárulhat, sőt ezt kérik is, mert még mindig bőven vannak az országban olyan diamunkák, amelyek nincsenek meg, vagy még tudomásuk sincs róluk. A becslések szerint a kezdetektől a 90-es évekig durván nyolcezer diafilm készült Magyarországon.
A diafilmmúzeumban az 1920-as évektől napjainkig megjelent alkotásokat láthat a publikum, huszonöt kategóriában, az ismeretterjesztő filmektől a magyar irodalmat, festészetet, történelmet bemutató munkákon, a meséken, a politikai agitációra született darabokon át az állattanig. A filmfelhozatalt egy vetítőgép- és diakészítési technikai eszközöket felvonultató tár teljesíti ki, a tájékozódást gazdag nyomtatott katalóguskollekció segíti, ez az elmúlt évtizedekben működő diatárak, könyvtárak, film- és szemléltetőeszköz-tárak egykori állományáról ad képet. A terv szerint az élő archívum az Europeana Könyvtár része lesz.
Az állomány alapját adó, hozzávetőleg háromezer darabos, tudományos igénnyel rendszerezett gyűjtemény gazdája, Bíró Ferenc szerint a diafilm története szorosan véve 1919-ben a Leica-féle filmnyersanyag feltalálásával, majd a máig használt méretű, azaz 18x24 milliméteres képkocka elterjedésével kezdődött. A diafilmezés honi karrierje két nagy kultúrmisszóval indult az 1920-as években. Az egyik a Falu Urániája nevű társasághoz köthető, amely Bíró becslése szerint 40–50 ismeretterjesztő alkotással írta be a nevét a nagykönyvbe. Évtizedekig járták a falvakat, ahol egyebek mellett olyan filmeket vetítettek élőszóval, mint A szép Erdélyországról, A magyar szentek, Arany János vagy a Jézus élete című. A másik gyártó és forgalmazó a Székesfővárosi Pedagógiai Filmgyár nevet viselte, és mindenekelőtt az iskolai oktatást segítette a szemléltetéssel; legismertebb munkái a Tavaszi munkák a kertben, a Fenyőfa útja, A Tisza és A Duna.
Az 1945 és 48 közti három év fekete lyuk a kutatók számára. A gyártást 1948-ban az oktatási tárca indította be ismét, az 1848-as forradalomról szóló filmmel. A szerzők ismeretlenek. Nem úgy, mint a ’49-ben honosított szovjet mintájú (sokszor a „vége” helyett „konyeccel” végződő) Beszélő Képek sorozat magyar változatainak munkatársai, akik között ott volt Trencsényi Waldapfel Imre, Képes Géza és Vihar Béla. Számos klasszikus orosz meseadaptációval lettünk gazdagabbak ekkortájt, és számos kevésbé klasszikussal, mint amilyen például a Tavasz a kolhozban c. opusz. 1950-ben egy magyar klasszikusból, a Toldiból is diafilm lett, de ekkor már egyre több az agitációs indíttatással készült film, amelyek közül e helyütt a Szabad nép, szabad hazában címűt emelnénk ki, különös tekintettel arra, hogy a szövegét nem kisebb szerző jegyezte, mint Illés Béla. 1954-ben magalakult a Magyar Diafilmgyártó Vállalat, amelynek első attrakciói közül Bíró Ferenc a máig kapható Hófehérkét (rajzolta Győrffy Anna), a Háry Jánost (Zórád Ernő), A császár új ruháját (szintén Zórád) ragadta ki, és az ugyancsak zseniális grafikus, Sebők Imre Robinson Crusoe-ját. Az 55-ös év felejthetetlen munkái közül kihagyhatatlan Pál György diafilmje, az Ütközet a krumpliföldön, amely az átkozott krumplibogár elleni teendőket véste az érintettek agyába. Főhőse, egy kisfiú helytállásáért és hepiendképpen egy zacskó savanyú cukrot kap, amelynek nevét sose értettük, tekintve, hogy igen édes. A diafilmgyártásra az ’56-os történések is mély hatást gyakoroltak, tudniilik a bukás után sorra készültek az ellenpropaganda filmek, e vonulat egyik legtörzsökösebb képviselője Szűr-Szabó József Egy hűtlen kutya kalandjai Ugatóniában (a disszidenst visszahúzza a szíve), de remek mesék is, többek közt Kassovitz Félix Morgó mackója, vagy Tersánszky Józsi Jenő és Zórád Ernő közös alkotása, a Jancsi és a csacsi. A propaganda persze tovább élt és virult, olyan filmekben, mint például a Barkácsoló Ferke, amelyben a fémgyűjtő pajtás már nem cukrot kap jutalmul kitartásáért, hanem egy töltőtollat: ezzel ír aztán fémgyűjtésre sarkalló felhívásokat a többi pajtásnak. Az ’56 utáni időszakban László Gyula régész is bekapcsolódott a diafilm-előállításba, művei közül A honfoglaló magyar nép élete, a Botond, valamint a Csongor és Tünde a legemlékezetesebb. Az agitáció ekkortájt némileg szelídült, bár mondjuk Az ókor hét csodája c. 1962-es darabban véletlenül sem hagyták volna említetlenül, hogy a Kheopsz-piramis pont ötször akkora, mint Vörös tér.
A diafilmkészítés a rendszerváltásig töretlenül kitartott, mindenekelőtt a nagymegrendelőknek (KISZ, Néphadsereg, MHSZ, SZOT, Országos Oktatástechnológiai Központ, stb.) köszönhetően; a gyártó rengeteg remek mesefilmet, képzőművészeti és zenei tárgyú anyagot készíthetett a propagandamunkákra befutott pénzből. Amikor aztán jött a váltás, és ezek a megrendelők eltűntek, plusz beúszott a képbe a videó és a sok tévécsatorna, az ipar gyors hanyatlásnak indult. Tíz évet kellett várni, hogy új erőre kapjon.
Az élményért meg kell dolgozni
2000-ben, afféle jogutódként megalakult a Diafilmgyártó K ., amely a feltámadó érdeklődésre reagálva elkezdte ontani a mesediafilmeket. Azóta évente nagyjából százezer filmet adott el, és minden évre jutott egy tucatnyi új alkotás, amelyek közül a kortársias darabok, Bartos Erika és Gondos Mária munkái vezették a toplistát (és vezetik ma is). De minek tulajdonítsuk a diafilm új diadalát? Bíró Ferenc szerint elsősorban annak, hogy teljesen más, mint a többi média, és ettől roppant érdekes, emellett diafilmet nézni nem automatikus művelet, mint a tévézés a távkapcsolóval; meg kell dolgozni érte, eközben pedig szépen összejön a család.
