A kaposvári egyetem színész szakán, a rendező Mohácsi János osztályában végzett 2009-ben Kiss-Végh Emőke, Ördög Tamás és Varga Balázs. Ahogy mondják, a minden képzeletet felülmúló munkanélküliségre reagáltak azzal, hogy önálló, háromtagú társulatot hoztak létre, Dollár Papa gyermekei néven. Egyfajta fricska az elnevezés, hiszen se vezető, se mecénás nem állt melléjük, mögéjük. De az sem véletlen, hogy egyik korábbi előadásuknak a Nyomorultak címet adták. (Nem a Victor Hugo-regényt vitték színre.)

Mivel se állandó, se ideiglenes játszóhelyük nincs, ezért megkeresték azokat a szokatlan tereket, ahol izgalmas előadásokat hozhatnak létre. Először ÖrdögTamás minigarzonjába hívtak nézőket, így garantáltan nem kellett bérleti díjat fizetniük. Igaz, az sem okozott fejtörést, mire költsék a bevételt, hiszen a nézők, akik a nagyasztalt ülhették körül a három színészszel egyetemben, összesen heten voltak. A „civilek” is részesei lettek a produkciónak, mert ilyen közelségben lehetetlen figyelmen kívül hagyni őket. Ennek nyilván volt árnyoldala is: nehéz kordában tartani a történetet, ha például akad egy kellően exhibicionista a csapatban, aki át akarja venni a hatalmat, monologizálni kezd, és kommentálja az eseményeket.

A következő helyszín a Klauzál téri Skandináv ház volt, ahol mi mással, mint Ibsennel álltak elő. A hét szerepet háromra húzták össze, és most ennek egy lazább, továbbfejlesztett verziójával utaznak privát lakásról lakásra. Előadásuk címe: Ibsent a nappalimba!, és gyakorlatilag meg lehet rendelni a produkciót, akár egy pizzát. Persze ez pozitívum, hiszen csak arról van szó, hogy a fiatalok alkalmazkodnak a lehetőségekhez. Olyan furmánynyal kérnek helyet maguknak a piacon, amely másnak nem jut eszébe.

Lehet kérni tőlük zártkörű előadást, ahova a lakástulaj saját barátait hívja el, vagy ha elég nagy a tér, akár nyilvánosat is, temérdek ismeretlen érdeklődővel. Aminek szintén megvan a maga bája, és akár barátitársaság-bővítésként is értelmezhető.

Mikor Ördög Tamással megbeszéltük az előadást, fotókat kért a szóban forgó otthonról, minél többet. Esetünkben ez nem jelentett hatalmas albumot, viszont így esett, hogy két órával előadás előtt azon kaptam magam, a szoba-konyha között rohangálunk a színészekkel. Klopfolót és deszkát kérnek, poharakat és vizet. Ennyi a kellék, meg egy „fegyver”, de csak később derül ki, hogy milyen jól álcázható a távirányító. Keresik a tereket, megpróbálják helyspecifikusra alakítani az előadást. Mivel nincs hálószoba, beköltöznek a fürdőbe is. A szobában ide-oda tologatják az állólámpát, a foteleket. Nemcsak a maguk színpadát rajzolják meg, hanem berendezik a nézőteret is. Annyit kérnek, hogy ha jönnek az ismerősök, vonulhassanak félre. Kényszer szülte ezt a megoldást, valamint az a korábbi eset, amikor elvegyültek a meghívó barátaival, így alig bírták elkezdeni az előadást. Bulihangulatból, egy-két-három kör cigarettából, poharazgatásból kellett végül kiráncigálni a közönséget.

Nehezen indul az este. Mindenki zavartan gyűrögeti a jegyét, amelynek árusítását a házigazdára bízták a lakásszínházasok. (Megegyezünk abban, hogy a három opcióból – 0 forintos válságjegy, 1500-as normál és a 4000-es támogatói, Dollár Papajegy – a középsőt veszik majd az érkezők, akik aztán szó nélkül perkálják is a pénzt. Dollár Papa sajnos nem jött el erre az estére.) Nem tudják a nézők, mire számítsanak, vegzálják, bevonják-e majd őket a színészek, vagy mint egy stúdióban, végigüljük az előadást. Taps, meghajlás, köszönjük szépen.

Az utóbbi történik, csak azzal a csavarral, hogy az első pár percben a szoba falának színét, a temérdek könyvet, az ázsiai szobrokat – mondjuk ki – halálba fikázza „Hedda Gabler”. Röhög a nézőtér, a házigazda is, de ez mégsem annyira zavarba ejtő, mint mikor otthonosan mozognak a számukra vadidegen lakásban. Kihúzzák a fiókot, kiveszik az orrspray-t, felhangosítják a CD-lejátszót és berakják a kabátot a szekrénybe. Az egész fura helyzetet talán az karikírozza legjobban, amikor az egyik szereplő beragad a fürdőszobába, nem mozdul a kilincs. Kérdezzük is őket az előadás után, mennyi volt az improvizáció és felkészültek-e az ilyen váratlan helyzetekre. Vagy még ilyenebbekre. Mondjuk, ha cseng a vonalas telefon, felveszik-e? (Fel.) Ha becsönget a szomszéd, hogy mit üvöltöznek, ajtót nyitnak? (Igen.) Ha beszól egy néző, figyelmen kívül hagyják vagy reagálnak rá? Ha igen, a közbeszólónak mi lesz a szerepe a darabban? (Na, ebben nem sikerült zöld ágra vergődni.)

Azt is elmesélik, hogy nem fogadtak örök hűséget egymásnak. Ha valaki kap egy kihagyhatatlan lehetőséget, nem áll útjába senki. Ha lehet, belekalkulálják a társulat életébe, ha nem, újragondolják a formációt.

Míg jön a nagy lehetőség, nem várnak ölbe tett kézzel. Még akkor sem, ha egyelőre egyszerre csak egy nappaliba jutnak el, és nem több tízezerbe – mondjuk a televízión keresztül.