A többségüket leütötték
Márpedig ami nálunk a nagypolgári otthonokkal a II. világháború után történt – feldarabolások, leválasztások, al-, és társbérletesítések –, az még a kisebb hazai magángyűjtemények egyben maradásának sem kedvezett. A lakásínség miatt megfelezett, szétharmadolt otthonok tulajdonosai és a hajdan tágasabb lakásokba vásárolt műalkotások számára így maradt a pince, a Tangó/Ecseri, az apróhirdetés, az ószeres és néhány, még az államosítás után is praktizáló régiségkereskedő. Vagy a bizományi.
A Bizományi Áruház Vállalat 1957-ben rendezte meg első műtárgyaukcióját, szigorúan kísérleti jelleggel. Nem tudni, hogy az eredetileg használt holmik, ruhák, edények és műszaki cikkek forgalmazására, zálogfiókok működtetésére létrejött cég miért éppen akkor kerített sor hosszú szünet idő után az első hazai árverésre, mindenesetre próbálkozásuk maga volt a kudarc. Hiába állt 1400 tételből a licitre kínált tárgyak listája, a festmények kivételével az anyag nagy része a nyakukon maradt. Az okokra persze többféle magyarázat is volt: pénzhiány, igénytelenség, a divatos mesterek rangsorának épp akkor zajló átértékelődése. De volt még egy érv: a közvélekedés szerint aukcióra járni reakciós dolognak számít, úri huncutságnak, mint a tőzsdézés, amitől a rendes magyar dolgozónak illik tartózkodnia.
Aztán lassacskán mégis belejött az ország. Az árveréseket kezdetben a cég Kinizsi utcai központjában tartották, ám két év elteltével már szűknek bizonyult a legfeljebb kétszáz érdeklődő befogadására alkalmas hely. Volt rá példa, hogy az udvarra szorult licitálóknak hangszórón kellett közvetíteni a teremben zajló eseményeket, hogy ők is részeseivé válhassanak a kalapács koppanása előtti harcnak. Hosszas keresgélés után találta meg a BÁV a végső helyet, a MOM Csörsz utcai – egy darabig Szakasits Árpád nevét viselő – Művelődési Központját, ahol képünk szereplői a 20. BÁV-árverés előtti bemutatón mustrálgatják a felhozatalt. Majd a műtárgypiac egy idő eltelte után úgy felpörgött, hogy a szokásos évi két nagy aukció mellett, havonta egyszer már kisebbeket is tartottak: a BÁV Tanács (ma Károly) körúti aukciós termében.
1969-ben, amikor felvételünk készült, magyar lakások többségének falain már nemcsak régi családi fotók lógtak a kisgyermek Jézussal az ölében galambokat etető Szűz Mária olajnyomata mellett – amelynek aranyozott kerete néha a belefoglalt műnél is értékesebb volt –, hanem közepes minőségű rézkarcok, olcsó tájképek is. Mindenesetre 1969 májusában kilencezer forintért lehetett Gulácsyt, 1500-ért Ferenczy-vízfestményt, 11 ezerért Barabás-képet, 17 ezerért Aba Novákot venni. (És ezek a leütési árak voltak.)
A bizományik mellett sokan éltek még – nem is rosszul – a műtárgypiacból. Egyrészt a boltjaik környékén sertepertélő nepperek, akik valósággal vadásztak az utcán az eladókra. A lapok rendőrségi intézkedést sürgettek ellenük, mivel az áruba bocsátani szándékozott festmények, szőnyegek, órák és fényképezőgépek tekintélyes része nem a BÁV boltjaiban, hanem a környező kapualjak valamelyikében cserélt gazdát. De voltak, akik a politikai felhangoktól sem mentes hivatalos műbírálatok rostáján kihullott „dekadensekre” szakosodtak. Például a New York-i galerista Kövesdy Pál, aki módszeresen felvásárolta, és állami segédlettel exportálta a 60-as, 70-es években a magyar avantgárd legkiválóbbjainak műveit. Így ismerte meg a világ Scheibert, Kádár Bélát, Bortnyikot és Kassákot. És így váltak itthon hiánycikké.
