Csernus Tibor: Hármas önarckép (2004)

Holott látszatra minden érthető. Csernusnál realistább, a dogok formáját, színét, ízét és hangulatát hitelesebben elénk táró, a tárgyi világot tökéletesebben megjelenítő festőt nehéz volna találni - a hatalmas, tiszteletreméltó múltból is. Tortája, ez a nagyarasznyi remek egyrészt káprázatos ecsetbravúr, másrészt olyan érzéki élmény, hogy a néző szinte élvezi a puha, krémszínű krémnek, a laza, fehér tejszínhabnak meg a vörös, remegő gyümölcszselének a gyönyörű egzisztenciáját. A homáros csendéletek fényes citromai nemcsak kemények, már-már illatos-aromásak, a madarasokon a szárnyasok felborzolódott tolla tapintható, a női aktformák uralkodón feszesek, vagy fenséges fölénnyel megereszkedők.

Claude Bernard portréja (1983)
Tovább dúsítja az élményt gesztus és pszichológia. A Próba selyemruhás középső figurája hisztérikus és kényeskedő, Mariane az öregedő nők jóságával, bölcsességével és erotikájával néz a világra, a Bár alcímet viselő kép portyázó tekintetű lánya mindjárt megszólal és mondandója egyszerre lesz közönséges, valamint érzéki. Csupa eleven figura akcióban. Csernus tablói tömegjelenetek, filmekhez hasonlóak, és ez természetesen tovább fokozza az élményt. A szereplők gesztikulálnak és hangoskodnak, nemcsak a fölényes festésmód, az esemény is többnyire felfokozott, a fent nevezett bárban egyetlen higgadt figura a pultos, de a Jósok alcímet viselőn egyetlen egy sincsen.

A néző itt kerül először zavarba. Egy feltűrt rokokószoknyás nő hatalmas sonkát cipel mezítláb, egy talán reneszánszba öltözött másik mintha teát forrázna, egy harmadik, kissé rendezetlen, a gyönyörű, kemény ölét tárja, miközben egy férfi kisállatot tisztít és egy másik nyakkendőben képviseli a jelenkort. Félbehasított állatok a háttér, pompásan megfestett nyulak, baromfi és kecske az előtér szalmáján - jós, akár csak egyetlen is, nem mutatkozik a minden valószínűség szerint fészerben. A jelenet értelmezhetetlen, abszurd, de nem szürrealista.

Csernus, mielőtt hatvannégyben Párizsba ment volna, utolsó itthoni korszakában szürrealista képeket festett. Ő volt talán az első klasszikus magyar szürrealista, aki az örvényes áramlatnak mind a technikáját, mind a világnézetét-világérzését egyenrangúan, tökéletesen képviselte. A negyvenöt évvel ezelőtti Csernus-művek megvesztegető látványelemeket és elképesztően értelmetlen motívumokat, a kettő folyamatosan irritáló keveredését vitték a vászonra, de nem ez a festésmód hiányzik a párizsi képekből. Hanem maga a sokk, az irritáció, az az agresszió, amely egykor a nézőt pillanatokra sem hagyta megnyugodni. A későbbi kompozíciók irracionalitása látszólag hasonló, de ott a megzavart értelmet, értelmetlenséget rendre elsimítja, feledteti és kárpótolja a bravúros festésmód, a gyönyörködő realitás-élmény, a dús, tökéletes piktúra.

József és testvérei II. (1986)
A komiszság, a kíméletlen tartalom elvész. És hiába keresnénk mindezt Csernus monumentális apokrifjaiban is. A festő az évtizedek során nemcsak a Bibliát, hanem Hogarth kemény erkölcstanát, Poe rémtörténeteit és a festészet klasszikusait is értelmezte. Nehéz volna megmondani, hogy milyen szándékkal. Hiszen József, Betszabé, Pál és a Mene tekel históriáját pogány hitetlenséggel vagy hitéleti elmélyüléssel, a szépségábrázoláshoz ürügyként vagy komisz szatíraként és még ezer más okkal mindig úgy interpretálta képzőművészet, irodalom és zene, hogy azzal valami mást, valami kihívóan eltérőt kívánt kifejezni. Csernus képein effélét nem találni. A mai öltözékek az antik szereplők közt, a ledér asszonyok a megszentelt ikonográfiákban nem ellenpontot, csupán a mesteri, a káprázatos, a lebilincselő festés lehetőségét szolgálják.

Tökéletes barokk csendéletek Németalföld megrendítő életszeretete vagy azt tagadó szándék nélkül, hosszú combok, szép ágyékok igazi, lüktető erotika vagy erotikaellenesség nélkül - a két éve elhunyt mester nagyon egyedül, nagy szellemi vákuumban festhette remekeit.