A nap kritikája (Fáy): Gyermekkori neurózis

Három érdekes perc azért akad A kis kéményseprőben. Rögtön a darab elején, amikor látni, hogy Ágh Márton iskolai tornatermet rendezett be az Operában, amikor még nem lehet pontosan érezni, hogy elkezdődött-e már a darab, vagy csak valami mocorgás zajlik a színen, miközben a közönség is érkezget, helyet keresgél. Mindez annyira operaszerűtlen, hogy egy pillanatra elbizonytalanítja az előítéletes nézőt is, aki esetleg nem ért egyet Britten művének színrevitelével.

A kis kéményseprő magában elég nehezen szerethető, gyerekeknek-felnőtteknek egyaránt kevéssé vonzó darab, ma nehezen megérthető nosztalgiával. Britten persze nagyon boldog gyermekkort élt, de azért alighanem tévedett, ahogy a szövegíró Eric Crozier is, amikor azt hitte, egy szegény kéményseprő gyerek alig várja, hogy a megfésült, fehér blúzos középosztálybeli gyerkőcék megmentsék, megfürdessék, és szalonnás tojással tömjék. Márpedig ebben az operában sok egyéb nem történik.

Cserébe nehéz elénekelni. De hát 1949-ben Angliában a kóruséneklés még mindig eleven hagyomány volt, rengeteg szép hangú gyermekből lehetett kiválogatni a színpadra legalkalmasabbakat. Nálunk meg örülni kell, ha akad egy-egy fiú, aki egyáltalán hajlandó énekre nyitni a száját, aki legalább mikrofonnal megszólal valamennyire. Benne vagyunk a körben: ahhoz, hogy énekelni akarjanak, fel kell lépni, ahhoz, hogy felléphessenek, elő kell adni valami gyermekoperát. Azt az operát, amit nem tudnak elénekelni, és ami gyereknek-felnőttnek egyaránt gyötrelem. Például azért, mert egyáltalán nem lehet érteni, mi a bánatot énekelnek a gyerekek. A felnőttek sem sokkal jobbak náluk, így aztán az előadás második részére egyértelművé válik, hogy ami operabarátkoztatásnak indul, az a leghatározottabb lebeszélésként végződik: az opera tényleg az a műfaj, amelyben vastag hangú bácsik és sikoltozó nénik öklüket rázzák, óbégatnak, és egészében véve teljesen hülyén viselkednek. Nyilván akad olyan gyerek, akit ez a dolog megragad, ő lesz a húszas évek végének operarendezője, de hogy őérte érdemes volt-e az évad első bemutatóját megtartani, abban nem vagyok egészen biztos.

Az első évtized végének operarendezője, Bata Rita mindenesetre nem remekel. Eleve okosabbnak látszik, ha nem a teljes Csináljunk operát című művet adták volna elő, hanem valóban csak A kis kéményseprőt, ha egy teljes felvonás helyett három percben összefoglalják az előzményeket, és rövidebb a szenvedés. A felújított párbeszédekben semmi olyan nem hangzik el, amit ne hagyhattunk volna ki könnyű szívvel, és amikor néhány tízéves forma gyerek azt kezdi el kiabálni, hogy „írjunk egy musicalt", akkor azért le kell vetni a kalapot az alkotó ember- és gyermekismerete előtt, ennél már csak az meggyőzőbb amikor azt mondják: ne musicalt, inkább valami komolyabbat, mondjuk egy operát. Az élet beköltözött a 125 éves falak közé.

Mire eljön a második felvonás, és a játékba bevont közönségként Bartal László karmester intésére elénekeltük, hogy „hej" meg hogy „gyí, te", érzem, hogy közelg a depresszió, és ezen egyáltalán nem segít Fülöp Zsuzsa nehezen megfejthető tartalmú éneklése. Az utcára kitántorogva alig hiszem el, hogy süt a nap, hogy normálisnak látszó emberek közlekednek. Lehet, hogy valami furcsa csavarral ez volt a végső cél. Szeressük városunkat, még mindig jobb hely, mint az Operaházunk.

(Britten: A kis kéményseprő - Magyar Állami Operaház)

 

Kis kéményseprő
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.