Parsifal

Fotó: Pólya Zoltán - MüPa

Parsifal
Fotó: Pólya Zoltán - MüPa Ó, te kedves Parsifal. Szóval mindenki elfáradhat, és remélem, hogy bennem van a hiba, de időnként azt éreztem a Parsifal alatt, hogy jól van, köszönjük, de én most kimenekülök, és soha nem térek vissza, mert ezt nem lehet kibírni. És nem csak arról van szó, hogy erről az előadásról olyan emléket őrzök, őrzünk mindannyian, akik hallottuk három éve, amellyel még ugyanaz a produkció, ugyanaz a karmester sem tud versenyezni. De nézem Németh Juditot, ahogy visong a zenekar fölött, és érezhetően nagyon biztos magában, nagyon egy a szereppel meg minden, de én csak a visongást hallom, az énekesnőt látom, aki jajong, busong a tájon. Nekem ez a Kundry üres, nem szól semmiről, se elvadulásról, se erotikáról, se kétségbeesésről, még Németh Juditról sem, csak ezekről az irtózatosan hatásosnak vélt csatakiáltásokról.

Hozzáteszem: kisebbségi vélemény, Németh Judit nagy tapsot és ovációt kapott mindezért a közönségtől. Mondok gyorsan egy többségi véleményt is: a címszereplőt talán mégis jobban át kellett volna gondolni a szerződtetés előtt. Nem csak az a baj vele, hogy nem Wagner-hang, hanem hogy nem is nagyon hang, halk, a felső tartomány éles, a figurából épp a Parsifalság lényege (vagy amit annak szoktunk tartani) hiányzik, az egyszerűség és a derengő ragyogás, ami miatt már az első látogatáskor is ráismer Gurnemanz, ő a tiszta balga, akit vártunk. Nem ő az, nem Nikolai Schukoffot vártuk, a hang elégtelensége mellé a szerep is félrecsúszik, szőrös mellű amorózó lesz Parsifalból a kigombolt ingében, aki a harmadik felvonásban kicsit tántorog, nem érzem azt a megilletődöttséget, amit illene.

Biztatom magam, hogy nem vagyok előítéleteim rabja. Mint szinte mindannyian, én is Polgár László Gurnemanzával ismertem meg a darabot, az ő bársonyos hangján térdepeltünk a két szélső felvonásban. Most pedig az ádáz Eric F. Halfvarson süvíti a szólamot, mégis tetszik. Végülis Gurnemanz katona, kemény legény, nem csak majdnem-szent ember, a Polgártól kapott örökség gazdagodik, de megmarad. Valahogy azt veszem észre, hogy az előadást nem is korábbi önmagához, hanem az operaházi Parsifalokhoz hasonlítgatom magamban, ami tulajdonképpen rossz jel, mert arra utal, hogy csak fokozati különbség van a dalszínház kopott helytállása és a fesztiváli produkció között. A Rádiózenekar Fischer Ádámmal most nem feltűnően jó, a kórus persze élmény, hiszen az egyesített rádiós Gyermekkarral (Thész Gabriella) Budapest Stúdiókórussal (Strausz Kálmán) és Nemzeti Énekkarral (Antal Mátyás) nehéz lenne állni a versenyt. Három szinten állnak a MüPában és zengenek, a vége jó a Parsifalnak. És jó, hogy vége.

Kapcsolódó cikkek: Dicső lovag | A nap kritikája (Fáy): A szürke árnyalatai | Elfelejtett Bolero | Tegnap és holnap között | Az ember, aki túl sokat tudott