Terminátor - Megváltás: a gyenge harmadik rész után megpróbálják újratölteni a franchise-t

NOL

Az ember persze nehezen állja meg, hogy legalább magában ne osztogasson tanácsokat a szereplőknek, szegény gépek halálra küszködik magukat, hogy ezeket az ugrabugráló, bujkáló embereket eltalálják, pedig egyszerűbb lenne egy kis ciánt eregetni a levegőbe, a másik oldal pedig a film során is rájön a megoldásra: meg kellene valahogy találni ezeken a robotokon az OFF feliratú gombot, és minden rendbe jönne. Hanem az is lehet, hogy ezzel máris besétáltam a Terminátor-készítők csapdájába, akik azt a benyomást akarják kelteni a nézőben, hogy ő azért okosabb, mint a pirítóssütő és a porszívó együttvéve, szóval nyugi, nem lesz semmi baj.

Az eszmei mondanivalónál alighanem fontosabb most a készítés, hogy hogyan is sikerül ezt az őrültséget sikerfilmmé emelni úgy, hogy még Arnold is hiányzik belőle, amivel elvész az a mókás rejtély is, hogy a robotember mindenre képes, utazik az időben, azonosít, lelő, agyonüt, megjavítja önmagát, női hangon beszél, de angolul csak osztrák akcentussal képes megszólalni.

Mondanám, hogy a színészek a negyedik rész legfőbb erősségei, mert tényleg jók: Helena Bonham Carter, a csodálatos Bryce Dallas Howard, aki pár éve az Ahogy tetszikben volt Rosalinda, vagy Christian Bale, de a feladatok nem nagyon bonyolultak. Mindenki fojtottan beszél, kevés szóval, rövid bólintásokkal. Sam Worthington még ezt is elrontja, amikor a nagy hévben kitör belőle az ausztrál akcentus, a tehetségesnek tűnő Anton Yelchin viszont nagyon rokonszenves, viszonylag új arc. Más kérdés, hogy az ő élete sokkal érdekesebb a Terminátor-kalandoknál: Leningrádban született, a szülei műkorcsolyázók voltak, és kiszöktek Amerikába, így lett a fiúból amerikai filmszínész.

Ha nem a forgatókönyv és nem is a színészek, akkor nyilván a rendezés a siker titka, és lehet is benne valami, McG olyan alig színes, nagyon füstös, háborús, kietlen vidéket teremtett, amelyről fel sem merül, hogy nem valóságos, a tempó olyan gyors, hogy nemigen van idő töprenkedni a lehetségességről és valószínűségről, csak amikor már nagyon sokat és nagyon régóta lőnek. Marad így is szörnyen kínos jelent, a film végét okosabb lett volna újragondolni, zenével, főbólintással, önfeláldozással együtt, de csak jobban tudják, hogy mit eszik a nép. A rendezést pedig megtámogatják a korábbi részek. Visszatérnek a régi jelenetek, Kalifornia kormányzója is megjelenik, legalábbis a régi feje egy másik ember ormótlan testére filmtrükközve, Linda Hamilton ott van hangban és fényképben, majd amikor azt mondják, hogy „I'll be back" az értők fölnevetnek, köszönjük, vettük az adást. Hiába játszódik a Terminátor a közeli jövőben, a közeli múltból veszi az üzemanyagot, ég a piros lámpa, de elérnek a célig.

Kapcsolódó cikkek: A nap kritikája (Fáy): Csendes idegösszeomlás | Emlősök kontra hüllők | A nap kritikája (Fáy): Semmi cicó, Greco | A maszk mögötti maszk | A Johanna-pumpa