Kamarás Iván és Horváth Illés

Veréb Simon

Magyarázat, talán mentség is lehet, hogy az eredetileg a Kisszínházba tervezett bemutató került át a nagyszínpadra a valamiért elmaradt Shakespeare-dráma, A vihar helyett, s itt eredeti elképzelését nyilván más elvárásokhoz próbálta igazítani a rendező. Kevés sikerrel. S ez a három főszerep megformálását is erősen sújtja. Hugo szövege nagy érzéseket, magán és közéleti, tiszta és galád szenvedélyeket mozgat, s ráadásul közéjük szövi mindennek cinikus-groteszk tagadását is. Nyilván nem véletlen, hogy csak ez utóbbi szólal meg markánsan, Horváth Illés legalább érti Don César de Bazant, a társadalmi normákon kívül helyezkedő, elvi alapon könnyelmű fiatalembert, hiszen mindnyájunk ismerőse ő, legtöbbünkben rejtőzik is belőle valami. A tiszta, nagy szerelemmel, a közéletet megtisztítani szándékozó politikai szenvedéllyel és a nagyszabású intrikával azonban nem boldogul az előadás. A rendező mintha nem tudná eldönteni, mennyire komolyan vehetők ezek ma, talán becsülni is meg ironizálni is szeretné a romantikus nagyságot, a szélsőségeket, de e kétféle látásmódot a színpadon nem képes összeegyeztetni.

Forgách András új, jól hangzó, sokszor szellemes fordításának néhány jellegzetesen mai kifejezése, fordulata sem igazán találja helyét a játékban.

Megyeri Zoltán, egykor kedves, derűsen energikus komikus, megemberesedve-megkomolyodva sem ér fel Don Salustio gonoszságának komor nagyságához. Kamarás Iván Ruy Blas egyéniségének minden kettősségével adós marad, szolgai sutaságában nyoma nincs az erkölcsi igényességnek, a titkos ambícióknak, nagy hatalmú politikusként meg mintha a hajdani szolgát felejtené el, rajongó szerelmesként pedig minden tüzét kioltja az eltartó tárgyilagosság. Gubík Ági szabadságért lázongó királynéként, szerelmes asszonyként, tragikus hősnőként egyaránt suta, rekedtes hangjával pedig még az akusztika is mostohán bánik. Mintha mindhárom főszereplő reményvesztetten tévelyegne a hősi pózok, meg azok idézőjelezése, illetve a mögöttük megbújó lelki realitások felkutatása között. A főurak, miniszterek kara (Bánvölgyi Tamás, Gömöri Krisztián, Somló Gábor, Szűcs Lajos, Egger Géza) viszont szimpla karikatúragyűjteménynek látszik. A vén, bolond Don Guritan szerepét kedvesen bohóckodja el Jakab Tamás, Fekete Gizi szertartásos mosolyba csomagolva adagolja a rabtartó udvari etikett szigorát. Borsos Beáta iszonyúra torzított maszkkal teszi feltűnővé a hírhozó Duena kevéssé jelentős figuráját.

A díszlet, melyet maga a rendező tervezett, igen gazdaságos, ugyanannak a néhány falnak a mozgatásával alakulnak ki a különböző, lényegében mégis azonos, általános régiséget kicsit ormótlanul sugalló terek-termek. Cselényi Nóra ruhái a romantikus világ elrajzolt meg idézését erősítik fel.

Csöppnyi irónia, leheletnyi gúny pontosan adagolva, sokszor csodát tud tenni régi, nagy pátoszú szövegekkel, történetekkel. Talán ilyesmivel próbálkozott volna Znamenák István is a Kisszínházban. Ám a Helmer-Fellner tervezte pompás régi épületbe hol sok, hol szinte semmi sem került belőlük. Maradt a látványos-romantikus, nagy dráma megjelenítésének bicegő-döcögő kísérlete.
Igaz, a bemutató közönsége ezért is hálásnak mutatkozott.

Kapcsolódó cikkek: A nap kritikája (Fáy): Csavaros vecsernye | A nap kritikája (MGP): Fizikai színház? | A nap kritikája (MGP): Aranyszájú Kóti Árpád | A nap kritikája: Koldusesztrád | Önagyonülésezők