Joshua Bell

Az is a zene jó tulajdonságai közé tartozik, hogy nem tervezhető. Ismerjük a művészt, ismerjük a művet, de hogy egy estén a kettejük találkozásából mi jön létre, azt nem lehet tudni. A Tavaszi Fesztivál idén Joshua Bell-lel kezdődött, világsztár hegedűs, fiatal és még fiatalabbnak is látszik a koránál, mindenütt a világon esemény a fellépése, mi kellene még ahhoz, hogy a pirosnál is pirosabb betűkkel kezdődjön az ünnep?

Nem tudom. Valószínűleg nem Joshua Bell. Mert ő mindent tud, amire egy jó hegedűsnek szüksége van, szép a hegedű hangja, tiszták a futamok, a nyitókoncert első része mégis kényelmetlen érzés volt, mint öröm. Johua Bell olyan, mint egy őrült barkácsoló, aki csodálatosan szedi elemeire a legbonyolultabb szerkezeteket is, de aztán ott áll az alkatrészek fölött, és fogalma sincs, hogyan lesz ebből újra porszívó, hűtőgép, hegedűverseny. Önkényes, ingadozó tempójú, futamokra, hangsorokra, hangokra esett szét a Csajkovszkij-koncert, de ezekből a kis egységekből nem állt össze se tétel, se teljes mű, a zenei előadás legalapvetőbb eleme hiányzott a fellépésből. A mű helyett csak a zenészt lehetett hallani.

A Camerata Salzburg tökéletes partner volt, a nehezen kísérhető Bellt a jó kezű Louis Langrée vezényletével hibátlanul követték, sőt, még tovább is mentek az úton, és átvették a szólista elképzeléseit. Ahelyett, hogy a széteső szólók után, mellett, alatt a zenekar biztosított volna valami egységet, inkább náluk is úgy lehetett érezni, hogy maga a mű hiányzik, csak a darab elemei szólalnak meg egyidőben, mégis külön-külön.

Ennek is lehet haszna, a hallgató időnként azt vette észre, hogy olyan szép fafúvós szólamokat hall meg, amelyek mellett máskor gond nélkül elment, de a Csajkovszkijra jellemző gazdag, dús hangzást a viszonylag kis létszámú zenekar meg sem kísérelte fölidézni. Egy ilyen előadás alatt az ember kénytelen számot vetni a vaskalapjával, nem csak arról van-e szó, hogy a rögzült, mások által rögzített Csajkovszkij-hangzáshoz ragaszkodunk, de nem hiszem. Semmihez sem ragaszkodnék, ha valamit kapnánk az átmeneti elveszítésével. Az viszont tanulságnak kevés is, hamis is, hogy: nem is olyan jó ez a mű.

A második részben ütésállóbb darab hangzott el, Beethoven 7. szimfóniája. A karmester és a zenekar felfogása lényegében ugyanaz maradt, de Beethoven szigorúbb szerkezetet épített, ami bírja a fafúvók most is fölfokozott jelenlétét, a rezek rohanvást elkövetett bakijait. Az interpretáció inkább a gyorsaságra, lendületre, a haladásra koncentrált, de ha nem is volt különösebben mély az előadás, azt azért észre lehetett venni, hogy Beethoven Haydnként is megállja a helyét. A 7. szimfónián így is annyi a lakkréteg, hogy néha nem árt egy ilyen akció, amely jelzi, hogy ez nem feltétlenül világegész és nem enciklopédia, csak egy klasszikus szimfónia, négy tételben.

Kapcsolódó cikkek: Improvizációs kórusmuzsika a Soharózától | A Hobo Blues Band jótékonysági koncerted ad | Kylie Minogue májusban Budapestre jön | Tori Amos közeleg | Erik Sumo Big Band a Trafóban