– BT-d van vagy KFT-d?

– BT-m, de ez véletlen monogramegyezés. Amikor apukám és anyukám a Tibor keresztnevet adta nekem, ilyenek még nem léteztek. Akkor még szocializmus volt, és építették a jövőt. A Bt-mnek az a neve: Bornai Bt., de már megbántam, hogy saját nevemre vettem. Időnként nem tudom, ki vagyok, Tibor vagy a bt. végződésű.

– Egy korty víz vagy egy falat kenyér?

– A falat kenyérről az első zenekarunk jut eszembe. Mondhatom azt: a XVII. kerületi mezőgazdasági szakközépiskolának mi voltunk az együttese.

– Ünnepélyeken a Falat Kenyér játszotta a Himnuszt?

– Nem. Iskolabálokon, bulikon tánczenét, slágereket játszottunk. Azon a környéken – 1972 környékén – kis nevünk is volt. Amikor tavaly előtt befejeztem első és eddig egyetlen regényemet, ezt a nevet kölcsönvettem, és a regénybeli zenekart is így neveztem el.

– Próbáltak valaha rávenni, írjál lakodalmas rockot vagy technót, esetleg olyan popzenét, ami távol áll tőled?

– Van egy dalom, amit úgy tartok számon, mint lakodalmas rock. Sokkal viccesebb, mint egy valódi. Ha néha-néha az önálló estemen eljátszom, nagy sikert aratok vele. Mondjuk, úgy konferálom fel, hogy majd nevessenek rajta. Írtam már dalszöveget heavy metal zenekarnak is. De nem sikerült ezt a heavy metal stílust eltalálnom, túlságosan jóindulatú volt a szöveg. Nem volt benne az a méretű agresszivitás, ami kell hozzá.

– Ez melyik együttes?

– Ha nagy siker lett volna a lemez, szívesen elárulnám. De így nem lenne szép tőlem…

– Vásárolsz zenét?

– Egyre ritkábban. Nem azért, mert letöltöm a netről, annyira nem is értek hozzá. Egyre ritkábban találok olyat, amit szeretnék sokszor meghallgatni. Amit időnként még veszek: komolyzene, de abból sem érdekel minden. Otthon van egy elég szép gyűjtemény, azzal nagyon boldog vagyok. Nagyon sokáig tudom hallgatni úgy, hogy kétszer nem teszem fel ugyanazt. És messze a pillanat, mikor elő kell vennem az elsőt. Egyébként, ha valami nagyszerű megjelenik, akkor azt többnyire megkapom a születésnapomra vagy karácsonyra a feleségemtől. Például Erik Satie-cédém még nincs. Olyat szeretnék. Talán ezt a feleségem is látja.

– Mennyire veszed komolyan magad?

– Saját magamat szépen ki tudom röhögni, de vannak dolgok, amiket komolyan veszek. Gyakran eszembe jut: én azon kivételezettek közé tartozom, akiknek a hangja egy mikrofon által felerősödik. Nem beszélhetek összevissza akármilyen butaságot, nem érdemes rosszindulatot keverni a szövegekbe, mert annak súlyos következményei vannak. A dalszövegekre gondolok, amelyek megfagynak egy lemezen.

– Miben vagy forradalmár?

– Az ember a húszas évei környékén forradalmár. Aki ötvenen túl is az marad, azzal valami baj van. Nekem már nem dolgom forradalmárnak lenni, nekem az a dolgom, hogy amit elkezdtem, azt végigcsináljam. Ezért fontos, hogy az ember mit kezd el, és azt végig lehessen csinálni.

– Húszas éveidben forradalmár voltál?

– Igen, akkor szerettem volna mindent megváltoztatni. Olyan zenét csinálni, amit még más nem. De az egy másik kor volt. Manapság az a teljesítmény, ha az énekes minél tökéletesebben hasonlít valamelyik világsztárra vagy elődjére. Harminc éve ciki volt ez.

– Ha vasárnap lenne a szavazás, a KFT-re szavaznék – írta egy ismerősöd a Facebook-on. Alapítanál pártot? Ha nem a KFT-sekkel, akkor a Mentális Hazaszeretet Polgári Engedelmességi Mozgalmaddal?

– Nem alapítanék pártot, ahogy politikus sem lennék szívesen. Mert a párt azt jelenti: ebben a pillanatban szeretjük egymást, ezt gondoljuk, de kötelező lesz szeretni egymást és ugyanazt gondolni holnap és holnapután is. Minél több emberről van szó, ez annál nagyobb képtelenség. Az lenne a legszebb, ha az összes párt megérezné, miről van szó a mozgalmamban. És rájönne, pártoktól független kérdés ez a Mentális Hazaszeretet, amit a Facebookon indítottam. Olyan ötletről van szó, amivel a mindennapjainkat picit kellemesebbé tehetnénk ebben az országban. Senkinek nincs lelkiereje, mindenki ideges, viszont a hazaszeretet kihasználatlan energiaként lobog. Milyen érdekes lenne, ha a kettőt összekötnénk, és akkor nem a lelkierőnkkel, hanem a hazaszeretetünkkel csinálnánk bizonyos dolgokat, amelyek szebbre, mosolygósabbra változtathatnák az életünket. Például nem pöckölnénk ki a csikket az autó ablakából, nem furakodnánk a másik elé, ilyen apróságról van szó.

– Emlékszel, milyen volt, mikor megpróbáltak beszervezni ügynöknek?

– Ennek előtörténete volt, konkrétan letartóztattak. 1980 decemberében, amikor John Lennont lelőtték New Yorkban, másnap a világ összes amerikai követsége előtt hegyekben állt a virág. Mi is azt gondoltuk: kéne vinni valamit a budapesti követség elé. Öten-hatan álldogáltunk pár szál kókadt virággal, és nem gondoltuk, hogy a rendszer ellen esküszünk össze. Hirtelen megjelent ötven rendőr, és igazoltattak, majd elengedtek. Pár nap múlva kijöttek értem, két ballonkabátos, tisztára, mint a filmekben. Bevittek a rendőrségre, próbáltak ijesztgetni, hogy nagy bajban vagyok. A működési engedélyem is szóba került és a két gyerekem. De volna egy megoldás, mondták, ha időnként találkoznánk egy dumcsipartira. Ezzel lehetne vezekelni a bűnért. Mivel szocializmus volt, és nem látszott a vége, ezért nem elsőre mondtam határozott nemet. Először azt kérdeztem, lehetne-e valami más megoldást találni? Másodikra: úgy érzem, erre nem vagyok alkalmas. Igyekeztem kerülni az egyértelmű választ. Féltem, hogy verni fognak. De ’80-ban már nem vertek. Végül harmadjára ki kellett jelentenem: sajnálom, de nem, inkább leülöm, vagy kifizetem. Ekkora fenyegetés hatására még nem adtam be a derekam, megtartott a neveltetésem. Ezt is csak azért mondom óvatosan, mert legközelebb, ha vernek is, nem tudom, meddig fogom bírni. A körömletépés környékén elképzelhető, hogy megtörnék. Azért ennek az interjúnak a kedvéért bízzunk benne, hogy erre soha nem kerül sor.

Bornai tibor