Földrengést előidézni egy szemrebbenéssel - ez a kishitűségről tanúskodó, bátortalan szándék vezette a gallok legünnepeltebb táncos-koreográfusát, mikor negyvenkét esztendősen bemutatta első szólóját. Ekkor már huszonegy éve vezetett saját társulatot; levezényelt egy július 14-i parádét a Champs-Elysées-n; rendezett nyitó- és zárógálát az Albertville-i téli olimpián; megkapta a Velencei Filmfesztivál Ezüst Oroszlánját Polaroid-reklámjáért, készített klipet a Fine Young Cannibalsnek (She Drives Me Crazy), és a New Ordernek (a BRIT-díjas True Faith). A Marcel Marceau-tanítvány, mimika-művész 2003-as munkája mégis a kételyről szól.

A gumiarcú hipnotizőr magyarul köszönti a publikumot, aztán angolféleségre vált. Rögvest arra buzdít, keressük meg egy fekete-fehér, elemi iskolai osztálytablón. Majd jönnek sorra a fotók a nagymamáról, anyáról, apáról, a bátyról („máj brázer"), a marihuánától és/vagy alkoholtól bódult cimborákról, a lányairól, feleségekről, menyasszonyról, kengururól. Az ötvenöt perces opus minden pillanatát a személyesség hatja át: az odaadó Decouflé megmutatja magát a pőre talpától, táncoló ujjbegyétől, nyelve hegyétől, pupilláján át a feje búbjáig. A zenei aláfestést Joachim Latarjet kollázsa, valamint harsonán és bendzsószerűségen előadott élő muzsikája biztosítja. A háttérvásznakkal, projektorral, kamerákkal gazdagon megtámogatott varázslat nem pöpec látványosság; korántsem a vizuális és speciális effektek teszik eredetivé. A technikai arzenál csupán segédeszköz, nem ez uralja a megindítóan emberi, kortárs közegben vakmerően derűs alkotást. A gyermeki kíváncsiságtól, kísérletező kedvtől áthatott Solo őszintesége, humora, játékossága a buján fantazmagórikus Amélie csodálatos életét juttatja eszembe.

A megzabolázhatatlan („fegyelmezetlen") clown szabad bejárást enged mesés világába, mikor elénk tárja a „fejében lévő legszebb dolgok"-at. Megidézi kedvenc tánckomponistája, Busby Berkeley (1895-1976) kaleidoszkóphatású, gigantomán hollywoodi filmmusical-szuperprodukcióit. A minimálmozgásos (így: hátúszást modellező) Decouflé hirtelenjében megsokszorozódik a vásznon: egymaga lesz a több száz tagú revü-tánckar. Ki tudja, hány példányban heverészik a végeláthatatlan lépcsősoron, olvad bele a barokkosan geometrikus ábrákba. A képregények iránti vonzalmáról árulkodik, amikor belehelyezi magát egy-egy kubista vagy Art decós kompozícióba. Videófilmen bemutat egy idétlen szalaggyakorlatot, riogató lila ruházatban. Felvételeket látunk az 1935-ös Kinetic Molpai-ból, az amerikai modern tánc úttörője, Ted Shawn és férfitáncosa művéből. Majd egy le- és felhajtható asztalka mögött kezeivel, törzsével és arcával újraértelmezi Bourvil önsanyargató sanzonja, a Le petit bal perdu keserű szerelmi történetét, melyet a nézőtér kaján röhögése kísér. (A jelenet az 1993-as videó, a Le p'tit bal verziója.)

Philippe Decouflé elragadó, érzéki önvallomása azt bizonyítja, hogy az intimitás nem azonos a gátlástalan kitárulkozással, magunk és mások kiárusításával. Ahogyan az emlékezés sem hagymázas nosztalgiázás. Az egyszerre nagyszabású, szellemdús és bensőséges Solo alapállítása, hogy a valóság illúziók nélkül elviselhetetlen. A hatalmas, néhol rikítóan színes ötlet- és fantáziakarnevál mellett mindvégig - kivált a szívszorító záróképben - egy parányinak tűnő, izgága, esendő embert látunk - akinek az élete, a burjánzó képzelete, és az álma is a sajátja.