Sir Anthony

MTI/AP - Egon Endrenyi

- Az önről szóló életrajzok kivétel nélkül úgy kezdődnek, hogy Richard Burton ösztönözte, legyen színész.

- Sose higgye el, amit olvas. Az igaz­ság az, hogy Richard Burtonnel egyszer találkoztam az életemben, tizenöt éves koromban, amikor adott nekem egy autogramot. Nem volt számomra szakmai idol, csupán annyira, hogy egy városban születtünk, és gyerekként arról álmodoztam, hogy olyan gazdag és híres leszek, mint ő. Tulajdonképpen azért lettem színész, mert nagyon rossz eredményeim voltak az iskolában. Igazi tökfilkó voltam, fogalmam sem volt, hogy a tanáraim miről beszélnek. Ez nagyon sokáig bosszantott, de később rájöttem, hogy ez a sors legnagyobb ajándéka, mert az izoláltság és a bennem tornyosuló düh motivált. Első körben zeneszerző akartam lenni, de végül színész lettem. Igaz, most már szerzek zenét, koncerteket is adok. Próbálom pótolni az elveszett időt.

- De Laurence Olivier-vel azért komolyabb szakmai kapcsolatban volt. Ő még a memoárjában is megemlíti önt, mint a tehetséges fiatalembert, aki lenyúlta tőle Edgar szerepét Strindberg Haláltánc című előadásában.

- Így van. Laurence Olivier hívott meg a Royal National Theatre társulatába. Olyan volt, mint a lézer, elképesztően átütő színpadi ereje volt. Kedves ember volt, nem voltunk barátok, nem ismertem meg őt nagyon mélyen, de sokat tanultam tőle: tehetségét ép ésszel nem is lehet felfogni. Két darabban rendezett is engem. Ami a memoárját illeti, jól idézte, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy én voltam a beugrója, és amikor egyszer egészségügyi okokból nem tudott színpadra lépni, nekem kellett őt helyettesítenem. Elképesztő, félelmetes szituáció volt Olivier nyomába lépni azon az estén. Úgy emlékszem, hogy egész jól sikerült. Majd végül tényleg átvettem a szerepet, mivel akkor már nagyon öreg volt.

- A rítusban egy a jó és a rossz, a hit és a hitetlenség között ingázó papot alakít. Adódik a kérdés: ön hisz Istenben?

- A forgatáson végig velünk volt egy jezsuita, egy kiképzett ördögűző. Őt kértem meg, hogy gyakorolja velem a latin dialógusaimat. Nem tudtam megállni, végül rákérdeztem az ördögűzésre. Azt mondta, hogy az ördög létezik, antropomorf lény. Visszakérdezett, hogy én miben hiszek. „Fogalmam sincs, mindenben hiszek" - feleltem. Nyitott vagyok mindenféle álláspont átgondolására és megvitatására. Ha mondjuk most azt mondaná nekem, hogy ateista, nem nyitnék vitát, a film előtt én is az voltam. Rájöttem, hogy jobb hinni, mint tagadni. Tudja, manapság mindenkinek kőkemény véleménye van mindenről, nekem pont ezért nincs. Amikor az ember fiatal, persze sokkal tudatosabb, de én már csak egy felszínes öregember vagyok. Ezért sem tudok mély válaszokat adni ilyen lételméleti kérdésekre. Az ember annyiban különbözik csak az állatoktól, hogy tisztában van azzal, hogy a léte véges. Ez az egy biztos. Nem harcolok a tény ellen, hogy öregszem, elfogadtam, hogy ez a kaland bármikor véget érhet. Ez a tudat pedig végtelenül megnyugtat.

- A vásznon viszont mindig erős akaratú figurákat alakít. Hogy készül egy-egy szerepre?

Michael élete megváltozik, amikor megismerkedik az idősebb, tapasztalt - és ördögűzésben is járatos - Lucas atyával
Forgalmazó - Intercom - Ez csak színjátszás - tehát sehogy. Van ez a „civilizációs mítosz", amelyet sokan szeretnének életben tartani, mely szerint a színészek valamiféle különleges lények, akik „azonosulnak a figurákkal". Ez ostobaság. Jól kell tudni a szöveget, ennyi az egész. Nincs titok. Ha kell, akár háromszázszor, négyszázszor is átismétlem a dialógusokat. Bevésem a szavakat az agyamba, akkor nyugszom csak meg, ha már álmomban is fel tudom mondani. Erre mindenképpen szükségem van, hogy elérjem az abszolút nyugalmat. Sztanyiszlavszkij két nagy megállapításával maximálisan egyet tudok érteni. Az egyik, hogy ha nem tudjuk tökéletesen a szerepet, akkor az felesleges feszültséget teremt, és nem tudunk figyelni a másik színészre. A színjátszás lényege a figyelem. A másik Sztanyiszlavszkij-féle igazság: ha már megtanultad az összes technikát, felejtsd el őket. A színpadon már csak gátolnak. Pályafutásom során a legtöbbször azt a kérdést tették fel nekem, hogy miért vállaltam el egy-egy szerepet. A válaszom mindig az volt, hogy a pénz miatt. Maguk, újságírók, azt feltételezik, hogy mindenki nagy elméleteket gyárt, amikor el­vállal, majd eljátszik egy szerepet. Az, hogy olvastam Freudot és Jungot, különböző filozófusok lételméleti műveit, lexikonokat a Vatikán történetéről, csupán érdeklődés a részemről. Ettől még nem lettem jobb színész. De őszintén: egy színházban a nézők zöme az előadás alatt arra gondol, hogy mit fog utána vacsorázni. Vannak olyan kollégák, aki utólag kitalálnak egy mesét maguknak, ami jól hangzik, de erre én már nem vagyok képes. Abszurdnak tartanám önmagamat elemezni. Megteszem, amit kell, és élvezem az életet. Ennyi.

- Híres arról, hogy minden jelenetet egyetlenegyszer akar felvenni. A legendák szerint emiatt vérre menően összevesztek David Lynchcsel az Elefántember forgatásán.

- Komoly vitáink voltak, bizony, nagyon kemény voltam, tény. Nemrég láttam az Elefántembert a tévében, és lenyűgözött. Sajnáltam, hogy sokat vitáztam Daviddel a forgatás alatt, írtam neki egy levelet, melyben elnézést kértem tőle, amiért „nehéz eset" voltam. Nem kizárt, hogy nemsokára ismét együtt fogunk dolgozni. Fiatalon persze forrófejű voltam, amikor Roger Donaldsonnal 1984-ben forgattuk a Bountyt, akkor azt hittem, hogy megölöm, amiért egy-egy jelenetet tizenöt-hússzor fel akart venni. 2005-ben, amikor ismét együtt dolgoztunk A leggyorsabb Indianján, rájöttem, hogy ugyanaz a perfekcionizmus hajtja, mint engem. Csakhogy én épp ezért preferálom az első és egyetlen felvételt, ő meg a jelenetek nagyobb választékát. Ha egy rendező indokoltan akar többször rögzíteni egy-egy jelenetet, megteszem, amit kér, amennyiszer csak akarja. Woody Allen és Steven Spielberg is ilyen alkotó. De a „rendezők" többsége bizonytalan, tehetségtelen, és túl akarja biztosítani magát azzal, hogy harmincszor akar felvenni valamit. Mindent kézben akarnak tartani, ez pedig őrült dolog. Ez nem rendezés, ez diktatúra. Ilyen „kis Hitlerekkel" tényleg nem akarok dolgozni.

- Leghíresebb figuráját, a sorozatgyilkos dr. Hannibal Lectert háromszor is eljátszotta, majd kijelentette, hogy soha többé nem tér vissza hozzá. Változott azóta a véleménye?

- Sokáig úgy gondoltam rá, hogy átok ez a szerep. De amikor kijött a Hannibál a mozikban, édesanyám már nagyon beteg volt, épp akkor esett át egy költséges operáción. Egyik nap ránéztem a film plakátjára, és mondtam magamnak: ez a pasas fizeti számláimat, anyám sikeres kezelését. Az életben mindennek megvan az oka, fiatalember. De mindemellett továbbra is azt mondom, hogy soha többé nem játszom el.

- 1993-ban lovaggá ütötték, majd 2000-ben felvette az amerikai állampolgárságot. Ez azért egy kicsit furcsa lépés volt.

- Egyáltalán nem, sosem éreztem magam jól Nagy-Britanniában, sosem tudtam igazából beilleszkedni sem a színészek közé, sem a társadalomba. Most Los Angelesben élek, és ott sokkal jobb a klíma. Az, hogy lovaggá ütöttek vagy hogy Oscart kaptam annak idején, egyáltalán nem változtatott azon, hogy ki vagyok. Minden reggel ugyanaz az arc néz velem szembe, ha a tükörbe nézek.

- A hollywoodi sztárlétet hogy viseli?

Anthony Hopkins a gonosz ellen küzdő pap szerepében
Forgalmazó - Intercom - Sehogy, mert nem vagyok sztár. Az életem nem olyan, mint egy celebé. A szakma túlnyomó része azonban nem így gondolkozik. Túlságosan komolyan veszik magukat, sokan szörnyeteggé válnak és disznóként viselkednek. Számos rendező és színész személyiségét láttam totálisan eltorzulni, mert egyszer csak elhitte azt a mesét, azt az elképesztő önámító hazugságot, hogy ő egyfajta isten. Még rosszabb, ha elkezdenek drogozni, és akkor bele is őrülnek. Az ilyen alakoktól távol tartom magam. Akivel jóban vagyok a szakmából, az képes volt megmaradni embernek: Jodie Foster vagy Angelina Jolie például.

- Festőként is nyilvántartják, több kiállítása is volt már világszerte. Ennek a művészeti ágnak mióta hódol?

- Gyerekkorom óta festek, de sosem gondoltam, hogy a nagy nyilvánosságnak teszem. A feleségem „fedezte fel" a munkáimat, bekeretezte őket, majd ő vett rá arra, hogy kezdjek el vászonra is festeni. Az alap az mindig egyfajta grafitrajz, amelyet később átfestek. Ma meg már jönnek a „szakértők", hogy én vagyok az új Jackson Pollock - ezt azért nem hinném magamról -, és galériák két évre előre lefoglalták a képeimet.

- Játszott már festőt korábban, Pablo Picassót. Ha választhatna, hogy most eljátszhat még egyet, ki lenne az?

- Fogalmam sincs. Kirk Douglas már eljátszotta Van Gogh-ot... Egyszer felkínálták nekem Leonardo Da Vinci szerepét, de a forgatókönyv olyan gyatra volt, hogy nem vállaltam. Meg különben sem szeretnék több szakállas pasast alakítani. Nagyon kevés alkalommal sikerül jól egy-egy ilyen életrajzi film. Ed Harris például kiváló volt Jackson Pollockként, és pazar módon rendezte meg önmagát, de most nem is tudnék még egy sikerült kísérletet említeni. Meg amúgy is, ki lenne kíváncsi egy ilyen filmre? Érdekel valakit egy-egy ilyen excentrikus művész? Ha művészportrékról beszélek valakivel, eszembe jut Dylan Thomas. Amikor Hollywoodba ment, találkozni akart Charlie Chaplinnel. Elment hozzá vacsorára, majd egy óra sem múlt el, Thomas odavizelt Chaplin nappalijának a szőnyegére. Chaplin meg persze kidobta. Na látja, a művészek többsége ilyen. Pollock is egy disznó volt. A világ legunalmasabb és legkezelhetetlenebb figurái.

- Akkor nyilván ön sem tartja magát művésznek.

- Nem hát. Csak egy színész vagyok.

- A rítus forgatása miatt tavaly nyolc hetet töltött Budapesten.

- Csodálatos város. Emlékszem, május 22-én érkeztem meg este, a Four Seasonsben laktam. Esett, de nem tudtam megállni, hogy ne sétáljak át a Lánchídon a budai oldalra. Másnap kora reggel pedig a Szent István-bazilikát néztem meg. Szeretek egyedül sétálni és felfedezni, de a bazilika annyira lenyűgözött, hogy amikor visszamentem reggelizni, közöltem a feleségemmel, hogy azt együtt is látnunk kell. A budapesti séta végül hobbimmá vált, nyolc hetet töltöttem Budapesten, nem telt el úgy nap, hogy ne sétáltam volna át Budára a Várba - ez testmozgásnak sem volt utolsó. Volt ott egy könyvesbolt, ahová rendszeresen betértem. A feleségem, két barátjával, inkább a fürdőket választotta. Sokszor megfogalmazódott bennem, hogy Budapest a legszebb hely, ahol életemben voltam. Nem tudom, mi fogott meg benne annyira. Talán az atmoszférája, a fények, az illatok.... Olyan érzésem volt, mintha már jártam volna ott korábban. Ha hazamegy, üdvözölje a várost a nevemben.

Kapcsolódó cikkek: „Bolond lennék leszólni az Oscart” | A fantázia ereje | 'Ettől a pasitól sokat fogok tanulni' | Sandra Bullockot és Jeff Bridgest díjazták a kollégák | Visszatér a mozikba Hugh Grant