Fenyő és szilvavirág a kép címe, 1978 októberében készült. Aki szeret, kombinálhat: ezek szerint a szilva Kínában októberben virágzik. Vagy inkább ez végtelen artisztikum, a legendás kínai megszállottság. Ez az ember, mit ember, két ember, Guan Shanuye és Li Xioncai kizárólag fenyőt rajzolt és szilvavirágot hosszú élete során, a dátumok alapján lehet besorolni a műveket, így rajzolták 1978-ban, korábban még nem volt biztos a kezük, később meg reszketeg lett.

1978 azonban egész egyszerűen politikai évszám, a kínai reform kezdete, decembertől az úgynevezett vidéki korszak indult, népi kommunák helyett családi termelés. Vidéken vagyunk, a csungkingi Három Szoros Múzeum anyagát nézzük, október még csak vágy és sejtelem, hogy véget ér valami szörnyűség. A szilva hozza az első virágot, még nincs levél a fán, és már megjelennek a piros szirmok. Nem kell kombinálni.

Hagyományos kínai tusfestészetet kapunk, cserébe Szalay Lajos képeit vittük, százezer látogatója volt ott a kiállításnak, ami kínai léptékkel nem szörnyű nagy szám, a Kogart viszont kiegyezne ennyi látogatóval. És miért is ne. A hivatalos politika kelet felé nyit, a művészetpolitika még nem tudja, hogy ezzel mit csináljon, tavaly nyár végén mindenféle művészetszervezői akarat nélkül hoztak össze egy kínai vicckiállítást, magyar vicckiállítás ellenében. Akkor az ócskaságokat vittük egymáshoz, most lépünk egyet. Vagy kettőt.

Nem mondom, hogy elsőre nem ijesztő, virág-madár képek, tájak, fák, apró remeték az óriási hegyen, nem lehet tudni, hogy mi a jó, mi a rossz, mi hiteles, mi csak önismétlés, felidézés, neoklasszika. Elveszve kapaszkodom Fajcsák Györgyi szavaiba. Ő mesél Liu Haisuról, aki olajjal is festett, évekig élt Európában, életrajzot írt Millet-ről és Cézanne-ról. Egy képe látható itt, érződik rajta Cézanne, két edény van a függő tekercsen, az egyiket elvágja a papír széle, csak a fele fért rá.

Fajcsák Györgyi mesél Huang Binhongról, akinek van fehér szivárványos és sötét szivárványos korszaka, persze mindkét szivárvány fekete tusból áll, de a fehérek, a korábbiak csak vékony rétegen át ragyognak, a későbbieken Huang Binhong sok tust használ, vastagon árnyékol, rétegekben viszi föl a festéket, puha fekete tájakat ken a tekercsre, messziről nézve mintha szenet használna, ezért nem idegen a technika az európai szemnek. Szép, hosszú életek, Liu Hiasu 98 évet élt, Huang Binhong csak kilencvenet, és hetvenéves kora körül jutott eszébe, hogy meg is újíthatná a hagyományos kínai festészetet.

Bármilyenek is az életek, üldözöttek, ünnepeltek, száműzöttek és felszabadultak, mintha a tusrajzok nem az ego tombolásáról szólnának. Vannak képek, amelyeket ketten készítenek, az egyik festi a fenyőfa törzsét, a másik a mögötte álló vörös bóbitás darumadarat, mindenki azzal foglalkozik, amihez legjobban ért. Látszik a kettősség, a fatörzs textúra, kéreg, fogható, anyagszerű, a madár csak vonal, könnyedség, absztrakció, még véletlen hajtás is van a tekercsen, a madár csőre hegyén szalad át az ebből adódó vonal, három világ között járkálunk, ahogy mozog a szemünk. Talán mindháromból kimaradunk. Talán van annyira távoli Kína, hogy csak úgy, besétálva a kiállításra, nem hódíthatjuk meg. Vagy ők nem hódíthatnak meg. De valamikor valakinek el kell kezdenie.

Kogart Ház