KOVÁTS ADÉL: Talán te nem emlékszel rá, de valamikor a nyolcvanas évek közepén részt vettem nálatok, a Kreatív Mozgás Stúdióban egy kurzuson. Bruce Taylor, a modern táncot a dzsessztánc stílusával vegyítő amerikai táncos-koreográfus tartotta, akivel később a férjem, Kováts Tibor is együtt dolgozott.

ANGELUS IVÁN: Igen, ő többször is tanított nálunk. Adél férje egyébként balett-tanárként a munkatársam a Budapest Kortárstánc Főiskolán.

MAGAZIN: Felvetődött, hogy komolyan táncoljon?

KOVÁTS ADÉL: Operett–musical szakon végeztem a főiskolán. Sokszor táncra perdülök a színpadon zenés darabokban, nagyon tisztelem a műfajt, lelkes dilettánsnak tartom magamat. Az élet a házasságomon keresztül adta meg a gyerekkoromban vágyott lehetőséget, hogy napi szinten közöm legyen a tánchoz, amelynek minden válfaja, de különösen a kortárs tánc közel áll hozzám.

MAGAZIN: A kortárs táncot sokan nem értik.

ANGELUS IVÁN: Ez már a múlté. Mára a kortárs tánc is bevonult a többi művészeti ág közé. A nézőnek nem az a dolga, hogy megfejtse a művész mondanivalóját, mint egy keresztrejtvényt. Az a fontos, hogy történjen vele valami. Én biztosan ezért megyek a színpadra, s azt hiszem, Adél is.

KOVÁTS ADÉL: A kortárs tánc a leginnovatívabb művészeti ág, egyáltalán nem elvont, ködös, érthetetlen valami, ami a felsőbb rétegek privilégiuma.

MAGAZIN: A beszélgetés apropója két hátrányos helyzetű gyerekeknek szóló művészeti program: a Dobbantó és a MUS-E.

ANGELUS IVÁN: Én színházzal, tánccal, előadóművészettel, pedagógiával foglalkozom. A Dobbantó program sem más. Az a tapasztalatunk, hogy nincs másság. Vagy csak másság van. A lehetőség azoknak szól, akik ki akarnak törni – szociálisan, kulturálisan, oktatási és életpálya-kilátások szempontjából – hátrányos helyzetükből. Ráadásul nem úgy akarnak kitörni, hogy soha többet ne lássák viszont szűkebb hazájukat, hanem céljuk, hogy a messzire vándorlás után visszatérjenek. A program kevesebb hiányzással, tantárgyi korrepetálással és művészeti projektekkel sikeres érettségihez, felvételihez segíti a résztvevőket. A diákcsoportok mentoruk segítségével –akár a nagymamát is bevonva – készítenek produkciókat. A végeredmény a kreativitás, de néhány alkotás bekerülhet a Budapest Tánciskola májusi trafós előadásába is, ahol egy közös performance keretében mutatják majd meg egyidejűleg több művészeti ágat érintő műveiket.

MAGAZIN: Hol valósul meg mindez?

ANGELUS IVÁN: Az edelényi Munkaiskolában Banka István vezetésével különösen hátrányos helyzetű településekről érkező, javarészt cigány gyerekek tanulnak. A közösség magát tudatosan és öntudatosan vállaló cigány közösség, ahonnan eddig – ők úgy mondják – senki sem került be a felsőoktatásba. A másik helyszín a Sárospataki Református Kollégium Gimnáziuma, ahol szintén találni olyan hátrányos helyzetű gyerekeket, akiknek szükségük van a segítségre, a korrepetálásra, a közösségi tudásra. Ott van még Berettyóújfalu is, ahol Ritók Nóra művészeti iskolájának bázisán működik egy nagy hírű és sikeres szociális és művészeti elemeket egyesítő program.

KOVÁTS ADÉL: A MUS-E (Musique – Europe) multikulturális mintaprogramot is a hátrányos helyzetű gyerekek esélyegyenlőségének javítására indította el Yehudi Menuhin húsz évvel ezelőtt, és egy évvel később Magyarországon is megjelent. Jelenleg hat városban hatvan helyen működik, a művészetterápia módszereivel segít a beilleszkedésben. Alkalmat teremt arra, hogy a gyerekek művészet közelébe kerüljenek. Felfedezhetik tehetségüket, segíthet behozni a lemaradást szociális és tanulmányi területeken is. A művészetterápia a képességfejlesztés területén is hihetetlen lehetőségeket rejt magában. Nagyon sok fejlesztőpedagógus dolgozik ilyen eszközökkel, mert a művészet az agy olyan területeit nyitja meg, amelyeket más nem, fejleszti a koncentrációs képességet, a szociális érzéket, és megtanítja az egymásra figyelést.

ANGELUS IVÁN: A tánc és a színház különösen alkalmas ilyen fejlesztésre, mert komplexen nyitja meg a személyiséget, amelynek különféle területeit egységben mozdítja meg. Ezek a programok nem kulturális alamizsnát nyújtanak, egyszeri alkalmakkal, hanem folyamatosan, apránként, naponta adagolva, kizárólag a célszerű felhasználást támogatva segítenek. Helyi mentorokkal dolgozunk, akik a gyerekek családját is ismerik. A jelentkezés, a motiváció megnyilvánulásának mozzanata is lényeges. Nem mi választottuk ki a gyerekeket, hanem ők minket. Két-három fős, egymással nem versengő, egymásba organikusan kapcsolódó csoportok dolgoznak. Minden egyes tag aktívvá válik, néha vezetők, néha résztvevők lesznek, a szerepek nem stabilizálódnak.

KOVÁTS ADÉL: Fantasztikus élmény lehet az egyszeri színházlátogatás, egy vendégművész fellépése vagy egy ajándék, de ennyi még nem teszi napi szinten elérhetővé a művészetet a gyereknek. A két kezdeményezésben az állandóság, a rendszeresség és a folyamatosság is közös.

ANGELUS IVÁN: Ráadásul, ellentétben a hivatásos művészképzéssel, nem egy szűk területen nyújtunk tudást, hanem összművészeti eszközökkel fejlesztünk. A manapság divatos kifejezéssel emlegetett összművészet nem újdonság. Az opera zene, ének, tánc, színház és képzőművészet is. A viszonylag zárt szociális körülmények között élő 14-18 éves fiataloknak a legmodernebb alkotói módszereket mutatjuk be. Ők később természetesen fognak élni ezekkel, a parókakészítő, a hegesztő és a kőműves szakértelmének egyesítéséből pedig egyedi alkotások születhetnek.

MAGAZIN: A pedagógia fejlődését érhetjük tetten az egyre több hasonló program indulásában, vagy a nagyobb társadalmi igényt?

ANGELUS IVÁN: A társadalom kettészakad, egyre szűkül a kultúra iránt érdeklődő, azt megvásárolni képes réteg. Ebben a helyzetben, akik a kultúrával foglalkoznak, azok hitük szerint is és az egzisztenciális nyomás alatt is kénytelenek kilépni a biztosnak hitt „kultúraboltjukból”. De ez a nyomás nagyon egészséges folyamatokat is beindít, a legkonzervatívabb művészek is felismerik, hogy kreatívan ki kell menniük az utcára. Mi harminc éve tesszük ezt. 1983 őszén a Szent István parkban tartottuk a Tánc a medencében című előadást, Másik János által szervezett dobzenekar játszott, amatőrök és profik táncoltak a leeresztett vizű medencében. Végül is jót tett, hogy nem engedtek be minket a kőszínházakba, és evidenciává vált számunkra, hogy közvetlenül kell találkoznunk a közönséggel. Tudtuk, hogy meg kell találni válaszainkat a nézők kérdéseire, és nekünk is fel kell tennünk kérdéseket a közönségnek. Amikor eljönnek majd a hosszú évek után először létrejövő önálló estemre a Trafóba, nem azért fogok beszélgetni velük, hogy hirdessem az igét és terjesszem a kultúrát, hanem hogy meghallgassam őket. Mert iszonyatosan kíváncsi vagyok arra, hogy hogyan reagálnak, mire rezonálnak, mi az, amit öregesnek, unalmasnak és elavultnak tartanak, min aludtak el, és mi keltette fel a figyelmüket.

KOVÁTS ADÉL: A kőszínházak sem engedhetik meg maguknak, hogy elfogyjon a közönségük. A Radnótiban minden új bemutatónk előtt délelőtti nyílt próbán ismerkedhetnek a darabbal, rendszeresekké váltak az előadások utáni közönségtalálkozók. Tavaly indult Ráhangoló címmel be vezetéssorozat egy-egy előadás előtt, amely egyfajta beavatást jelent. Zászlócskákat, útjelző táblákat lehet ilyenkor elhelyezni, és értékes tapasztalat, hogy az ilyen alkalmak után mennyivel intenzívebb a kapcsolat a közönséggel.

ANGELUS IVÁN: A színház még ma is arra épül, hogy van egy színpad, van egy nézőtér, és hagyományosan a kettő között húzódik egy árok. Át kell hidalni azt az árkot. Táncestemre készülve, inspirációt keresve, nemrég New Yorkban jártam, egy brooklyni ipartelep környékén töltöttem az igazi intenzív alkotó napokat. Láttam táncszínházi darabot, amelynek háromezres közönségéből nyolcszázan ott maradtak az előadást követő beszélgetésen. Sorban álltak a mikrofon előtt, és kérdeztek és kérdeztek és kérdeztek.

MAGAZIN: Részt vesz a Mosoly ország Alapítvány munkájában is.

KOVÁTS ADÉL: Az alapítvány elsődleges célja a társadalom szemléletformálása, a segítséggel élők kirekesztésének megszüntetése. Ennek nagyon hatékony és iránymutató példája Szalay Kriszta Kapcsolda programja. A föld népességének tíz százaléka koraszülött, és jó, ha minden második megússza következmények nélkül. Akinek pedig marad valamiféle problémája, az óhatatlanul a másság kategóriájába kerül. Ezt kezelnie kell sajátmagának, a szüleinek, a társadalomnak is. Magam is megtapasztaltam ennek nehézségeit. Gyermekem első iskolájában a tanító néni két hónap után azt mondta, hogy itt nincs idő rajzolni és énekelni, mert „mi itt számolni, írni és olvasni fogunk”. Nem kérdés, hogy a művészet boldogabbá, harmonikusabbá, elfogadóbbá teszi az embereket, és ezzel jobbá teszi az életünket mind mentálisan, mind érzelmileg. Ez mentálhigiénia, olyannak kellene lennie, mint a napi tisztálkodásnak. De vannak rétegek, amelyek számára nem lehet az, hiszen vitális kérdésekkel vannak elfoglalva, azzal, hogy enni, inni és öltözni tudjanak. Nekünk, akiknek megadatott a jó élet, mert azt csinálhatjuk, amit szeretünk, dolgunk, hogy teljes hitünkkel és tudásunkkal, akár a népszerűségünket használva, hintsük az igét egy jó ügy mellett, és ahogy erőnkből telik, aktívan részt vegyünk ezekben a programokban, mert sok helyen szemléletváltásra van szükség.

MAGAZIN: A társadalmi problémák helye természetes a színházban. És a politikáé?

KOVÁTS ADÉL: Azt nem tartom szerencsésnek, ha egy színészhez emblematikusan kötődik valamilyen napi politikai státusz. Ha nem olyan volna a politikai közélet, amilyen, ez sem jelentene gondot. A néző lelke megosztottá válhat, ha a színpadon olyan színészt lát, akivel a politikai nézetei miatt nem tud azonosulni, és emiatt nem tud együtt lélegezni az előadással. Az egyáltalán nem baj, ha egy előadás megosztó, de a színész ne legyen az, mert így pluszterhet rak az előadásra, kollégáira, a színházra. Ahogy az orvosok arra esküdnek fel, hogy mindenkit megpróbálnak meggyógyítani, mi arra, hogy élményt nyújtunk. Mindenkinek.

ANGELUS IVÁN

SZÜLETETT: 1953. június 14-én Budapesten. FOGLALKOZÁSA: táncos, táncpedagógus. 1979-ben szerzett diplomát az ELTE BTK történelem–spanyol szakán. 1971-től ’79-ig tagja volt az Orfeo, később Stúdió K Színháznak. 1979-ben alakította meg az Új Tánc Klubot, 1983-ban a modern tánctechnikák hazai elterjesztésére alapította a Kreatív Mozgás Stúdiót, 1990-ben hozta létre a Budapest Tánciskolát, 2004-ben pedig a Budapest Kortárstánc Főiskolát. 2000-ben Paál István-díjat, 2008-ban a Magyar Köztársaság Lovagkeresztje érdemrendet kapott.

KOVÁTS ADÉL

SZÜLETETT: 1962. június 18-án Kapuváron. FOGLALKOZÁSA: színésznő. 1983-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola operett–musical szakán. Pályáját a Nemzeti Színházban kezdte, ahol 1991-ig játszott. 1992-ben egy évig szabadfoglalkozású művész volt, 1993 óta a Radnóti Miklós Színház tagja. Számos színházi, film- és tévéfilmszerepben láthatta a közönség. 1992-ben Jászai Mari-díjat, 2009-ben Kossuth-díjat kapott.

Angelus Iván ajánlja

KÖNYV - VEKERDY TAMÁS: A SZÍNÉSZI HATÁS ESZKÖZEI - ZEAMI MESTER MŰVEI SZERINT
Ajánlom, mert nagy hatással volt rám pályám kezdetén.

DOKUMENTUM - E CIKK OLVASÓJA MAGA - SAJÁT NAPLÓ
Ajánlom, mert ma már könnyű naplóba gyűjteni élményeinket, a zsebünkben lapuló telefonnal hangokat, álló és mozgó képeket gyűjteni.

ZENE - BARTÓK BÉLA: CONTRASTS
című darabjának az a felvétele, amelyen a szerző mellett Szigeti József és Benny Goodman játszik. Világok találkoznak rajta. Húszévesen ez adott kedvet a klasszikus zene és a dzsessz tanulmányozásához.

Kováts Adél ajánlja

SZÍNHÁZ: PINTÉR BÉLA TÁRSULATA
A magyar színházi élet egyik legkülönlegesebb alkotójának tartom. Igazi hungarikum.

KREATÍV MŰVÉSZETI FOGLALKOZÁS – MUS-E
Kéthetente a MüPa lépcsőtermében.

TÁRLAT - CHAGALL HÁBORÚ ÉS BÉKE KÖZÖTT. ÁMOS IMRE, A „MAGYAR CHAGALL” A HÁBORÚ ÖRVÉNYÉBEN 1937 1944
A Nemzeti Galéria kiállítása igazi családi program, az álomszerű képek a gyerekeket is inspirálják.