A Petőfi Irodalmi Múzeum elvileg a Múzeumok Éjszakájára időzítette az installációkkal feldobott kerti kalandokat, de az időjárás, konkrétan az eső, akkor nem kedvezett a rendezvénynek. Száraz időre és teliholdra komponálták, hiszen mikor is vehetnénk elő A teljesség felé című kis könyvecskét, ha nem ilyenkor, az élet és a halál keskeny peremén.

Jó húszan lehetünk az első csoportban. Tíztől éjjel kettőig tartanak a kalandok, félórás beosztásban, de egy után már nem nagyon akadt jelentkező, akkor már a szombat esti láz tombol odakint. A Károly-kerti lámpákat beburkolták, hogy a fény ne legyen erősebb a Holdnál, emiatt persze jobban oda kell néznünk a lábunk elé, rejtett ösvényeket tapogatunk ki a bokrok között, hogy egyik „helyszínről” eljussunk a másikig. Hiszen most kicsit minden más, mint a hétköznapi fénynél. A játszótér sem egészen játszótér, a metró mély szellőzőnyílásában pedig nem a ki tudja mióta ott pihenő flakonokat fedezzük fel, hanem saját mélységünk valamely szörnyetegét.

De előtte még maga Weöres beszél hozzánk vékony gyerekhangján a kivetítőn, a címkézésről például, hogy őt milyen könnyedén beskatulyázták a közélettel, politikával nem foglalkozó költők közé, pedig, ahogy megtudjuk az interjúból, ő írta az első magyar Hitler-ellenes költeményt. Nehezen meghatározható, szelíd humor lengi körül, ahogy válaszolgat, majd nagy néha óvatosan, mintha csak üvegből lenne az a vékony rúd, beleszív a cigarettájába.

Aztán már a kertben egy tányéron forgó almát nézünk, ahogy lassan kormosra égeti a tűz, s a perzselődő gyümölcs diszkrét fényeit vetítik ki a mögé kifeszített vászonra. Az élet megértése lenne a tét, megfigyelni „a tünemények szakadatlan áramlását”. Mégis csak a harmadik installáció fog meg, mikor is egy fa lombján játszik az erős, ide-oda rebbenő fény, s közben a halálról elmélkedik Weöres, miszerint az „nem megsemmisülés, nem is tovább-élés”. Csak az mállik le rólunk, ami különben is romlandó, és megmarad a testetlen, az alig megfogalmazható.

Aztán kiderül, hogy a zene, amely átszőtte a kert súlyos árnyait, nem a számítógép háttérzenéje, hanem a Moszkva tér zenekar meditatív hullámzása. Fehérbe öltözött nő függ a kis kerti tó fölött, előredőlve, és a vízbe dobott kavics keltette hullámok a ruháján vetnek finom árnyékokat. Fénnyel és árnyékkal játszott el különben a legtöbb installáció, így próbálták megfogni a versek vagy bölcseletek mélyén rezgő, gyorsan elillanó tudást. Aztán végül Tamási Zoltán is előbukkan (addig csak a hangját hallhattuk), s a játszótéri mászóka tetejéről előadja a Jóslás a trágyaözönről-t, mikor is a mohóság salakja lassan betemeti az egész emberiséget, hogy végül egy tiszta fehérnemű jelezze az özönvíz végét. A vágyak idomításában viszont a metró szellőzőnyílásának mélyén cikázó fény segít be. Körülálljuk a mellkasunkig érő peremet, a mélyből megcsap a mesterkélten meleg levegő, a város üres testszaga. Nézzük saját mélységünk szörnyeit, amelyeket Weöres tanácsa szerint gondozni kell, mert könnyen szelídülnek, és derék háziállatok válnak belőlük. Pórul csak az jár, aki irtózattal löki vissza a mélybe.

Nézzük tehát őket, és az ellobbanó száz éven is töprengünk, hogy az is csak fény lehet. Egy gyufáé tán, vagy színházi reflektoré. Igazából mindegy is, hiszen egyiket sem lehet befogni, hiába üldözzük begörbített tenyérrel. S végül úgyis csak a hajsza, ez az értelmetlennek tűnő káprázat marad velünk.

Így próbálták megfogni a versek és bölcseletek mélyén rezgő, gyorsan elillanó tudást