Gertrúd, az áldozat
A szentendrei múzeum annyiban illetékes az ügyben, hogy egykori megyei múzeumként a területén találták meg 1981-ben Gertrudis feltételezett síremlékét, a pilisszentkereszti apátság romjai között, és a kőmaradványok a múzeum tulajdonában vannak. Persze a Majorossy Judit által rendezett kiállítás ennek a felfedezésnek az eredményét is új vizsgálat alá veszi, mint ahogy az egész Gertrudis-hagyományt. Az igen alapos családtörténetből kiderül, hogy Gertrúd annak a feltörekvő, délnyugat-bajorországi, diessen-andechsi családnak a sarja volt, mely a XII. század végére birtokokhoz jutott az Adria partján, az Isztria-félszigeten is. Itt terült el a Német-római Birodalommal hűbéri viszonyban lévő, rövid ideig fennálló merániai hercegség, melynek megszerzésével Gertrúd apja, Bertold birodalmi hercegi rangot kapott. Innen a merániai előnév. A hercegi família érdekérvényesítő képességére jellemző, hogy Gertrudis két lánytestvére is magas rangú kérőre talált: Hedvig lengyel hercegné, Ágnes francia királyné lett. Fivérei között pedig befolyásos egyházi vezetőket találunk, Ekbert bambergi püspök, Bertold öccse pedig kalocsai érsek lett.
Hedvig, a fiatalon megözvegyült lengyel hercegné hamarosan a szentek közé emelkedett (ő Szilézia védőszentje), és főleg ennek köszönhetjük, hogy a családról maradtak fenn középkori ábrázolások, melyen Gertrúd is látható. Gertrúd „ikonográfiájának” másik forrása pedig a lányáról, Szent Erzsébetről készült képek azon csoportja, amelyeken a szent anyja is feltűnik. Egy Erzsébet életét bemutató, 1440 tájáról származó lübecki karzatképsorozatban szerepel például az egyetlen ismert középkori ábrázolás, amelyen maga a gyilkosság látható – ez valószínűleg egy még korábbi előkép alapján készült.
A kiállítás számba veszi azt a néhány tárgyat, amellyel a királynő talán egykor fizikailag is érintkezhetett. Ezek egyike az a Németországban, Andechs-Erling település Szent Vitus plébániatemplomában őrzött karing, mely a hagyomány szerint Gertrudis koronázási palástjának szövetéből készült, és lánya, Szent Erzsébet révén került Németföldre. Ezt természetesen csak fotón láthatjuk. A másik „személyes tárgy” a síremlék. Fellelt darabjainak másolatait igazán illúziókeltően építették be egy 1981 után, Gerevich professzor elképzelése szerint készült tumbarekonstrukcióba. A töredékekből már akkoriban sikerült kiszerkeszteni a sírépítmény mérműves architektúráját: az árkádos keretezést, melynek oszlopközeiben angyalok, királyok és talán az apostolok ülőszobrai sorakoztak. Habár nyilvánvalóan hibás az elképzelés, mely minden fellelt töredéket a síremléknek csupán egyetlen oldalára illesztett be. A kiállításra ezért új virtuális rekonstrukció is készült, belekomponálva immár a vörösmárvány fedlap peremfelirat-töredékeit is. Igaz, újabban kétségek merültek fel a sír Gertrúdhoz kötésével is, hiszen az ásatáskor több csontvázat (egy férficsontvázat is) találtak a mészkőtömbökkel kirakott gödörben, és az a koponyatöredék, amelyet Kiszely István női koponyadarabként, nevezetesen Gertrudis földi maradványaként azonosított, mára ismeretlen helyre került. A sírban talált többi női csontvázdarab újbóli vizsgálata és laboratóriumi kormeghatározása jelenleg is folyik. Ennek eredménye és a szentkereszti apátság teljes hitelesítő régészeti feltárása szolgálhatna a kérdésben fontos és perdöntő új adatokkal.
A gyilkosságot a kiállításon egy sátor idézi meg, melyben üvegbúra alatt pihen egy korabeli tőr (természetesen nem „az”), a belépő pedig ennek intim jelenlétében hallgathatja a merényletre vonatkozó krónikaszövegeket. Ezekből többé-kevésbé kirajzolódnak a gyilkosság körülményei: őszi vadászat idején, a Pilisben történt. Azt csak a történelmi utalásokból tudjuk, hogy 1213-ban. Napja pedig német egyházi nekrológiumokban maradt fenn, amelyekbe bejegyezték Gertrúd magyar királyné halálának napját, szeptember 28-át, amikor is misét kellett mondani érte. A bűnösökről annyit tudunk, hogy a merénylet után Petur bánt (Pétert) hamarosan kivégezték, Bánkot viszont majd csak Gertrúd fia, IV. Béla büntette meg a harmincas években vagyonelkobzással.
Gertrudis tragikus története mintegy ötven középkori krónikában maradt fenn. Legkorábban német krónikákba került be a gyilkosság, már a merénylet évtizedében. A történetet nagyjából négy fő változatban mesélik a források: a legkorábbiak szerint a tett oka a magyar urak németgyűlölete volt, a másik változat képviselői azt is megemlítik, hogy Péter ispán volt a gyilkos, a király pedig nem tartózkodott az országban, a harmadik változat megemlíti János esztergomi érsek kétértelmű levelét is (amelyet egyébként egy Boncampagnus de Signa nevű retorikatanár szónoklattankönyvében említenek először), és végül az 1270 körül feltűnt negyedik változat már arról szól, hogy Gertrudison az öccse által elkövetett szerelmi csábítást bosszulták meg a magyar urak.
Ezen források nyomán vándorolt aztán a történet, mígnem a XVI. században már egy írogató német cipészmester is drámát faragott belőle Bonfini alapján, majd feldolgozta Grillparzer, mígnem eljutott Katona Józsefhez, aki meglátta benne a nemzeti ellenállás nagy drámájának lehetőségét. A Bánk bán aztán műsoron volt majdnem minden jelentősebb történelmi pillanatunkban (a századforduló éjszakáján, Horthy kassai bevonulásakor vagy a felszabadulás napjaiban), illusztrálják a korabeli plakátok. Legismertebb előadása, hisz tudjuk, 1848. március 15-e estéjén zajlott. A legnagyobb hatású színpadi Gertrudis pedig alighanem Jászai Mari lehetett a XX. század legelején, Kolozsváron. Ez alapján készült 1914-ben az első Bánk bán-film Kertész Mihály rendezésében. Napjaink leghatásosabb Bánk bán-előadása pedig valószínűleg az Alföldi Róbert rendezte Bánk bán junior, melynek egy változatát a kiállításhoz kapcsolódva nemrég Szentendrén, a múzeum udvarán is játszották.
