Amikor Hiller és L. Simon összepislog

Hiller István nem Voldemort. A péntek délután egyebek mellett ezt adta ajándékba. Szigligetre, a JAK-táborba kellett jönnünk, hogy megtudjuk, a MSZP-s volt kulturális miniszter nem azonos a Harry Potter-regények főgonoszával, akinek a nevét elvileg ki sem szabadna mondani, mert akkor.

A különös tényre egyébként talán Urfi Péter, a Kultúrpolitika, finanszírozás, művészeti autonómia című beszélgetés moderátora hívja fel a figyelmünket, a résztvevők – a Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesületét képviselő Zentai Péter, Bozóki András volt kulturális miniszter és L. Simon László eggyel ezelőtti kulturális államtitkár, az Országgyűlés vonatkozó bizottságának elnöke – pedig egyetértettek a kijelentéssel. Ezt inkább csak abból gondoltuk, hogy nem kezdték rögtön cáfolni.

Mindenesetre ezután párszor elhangzott Hiller neve, s nem is mindig negatív összefüggésben, sőt maga L. Simon is tudott róla méltatólag beszélni szakmai szempontból. Ez egyébként elsőre furcsának tűnik egy jelenlegi kormánypárti képviselő szájából, a szekértábor-logika egyenesen kizárná, hogy ez a két ember emberileg is rendben legyen egymással, pedig de, még ha a szellemi hátországok népei ezt nem mindig nézik is jó szemmel – tudtuk meg.

Zentai Péter nagyon súlyos problémaként említette, hogy ma nincs önálló minisztériuma a kultúrának, az csak egy részterülete a humán gigatárcának, ezért így nyilvánvalóan kevesebb figyelem irányul rá. Talán ezért is fordulhat elő, hogy fontos pozíciókat szerinte méltatlan személyek töltsenek be, ha jól figyeltünk, itt Kerényi Imre és Fekete György neve hangzott el. A személyzeti politika pedig lényegében kultúrpolitika is. L. Simon László szerint azonban sokan fetisizálják az igazgatáspolitikát, illetve a hatalmi struktúrát, pedig nem ez a fő gond.

A közönség soraiból felszólaló Csordás Gábor viszont azt mondta, igenis rendszerprobléma, hogy alkalmatlan emberek kezébe akkora pénzek kerülnek, amekkorák. Ha jól figyeltünk, itt is Kerényi Imre és Fekete György neve hangzott el. Bozóki András szerint teljesen tudatosan alakították ki a mostani struktúrát, más kérdés, hogy a „minél kevesebben vagyunk, annál hatékonyabb a munka” elv nem okvetlenül és szükségszerűen igaz mondjuk az összes államigazgatási területre. A csúcsminiszternek pedig, lévén csúcs-, nyilvánvalóan kevés fogalma van arról, mi történik az alacsonyabb szinteken, amire Szaniszló Ferenc kitüntetése egészen jó példa.

Bozóki szót ejtett még bizonyos „idegborzoló emberekről”, akik talán ugyancsak e rendszerprobléma folytán kerülhettek döntéshozói pozícióba, ha jól figyeltünk, itt is Kerényi Imre és Fekete György neve hangzott el. L. Simon László szerint azonban nincs olyan kormányzat, amelyben ne dolgoznának idegborzoló emberek. Bozóki mindenesetre folytatta: ma már nem tud perdöntő lenni a kultúrpolitika. Míg a 2002-es választások eredményébe szerinte igenis beleszólt az első Orbán-kormány kultpolhoz való viszonya, mára ez majdnem teljesen indifferens a választók nagy része számára: nincs az a hülyeség ezen a területen, amelybe bele lehetne bukni.

A második Orbán-kormány pedig kiválóan „felismerte”, hogy a kultúra egész egyszerűen nem fontos (a sport a prioritás), ekképpen az ágazat leértékelődött, víz alá nyomódott. A valódi kultúrpolitika helyett a Nagy Magyar Narratíva után megy a nyomozás, s itt torkolltunk a péntek egyik legerősebb mondatába: a kultúra valódi ügyeivel való foglalkozás áldozatul esett a szimbolikus politikának.

L. Simon László szerint viszont „nem lehet rátolni” a politikai osztályra a kultúra súlyvesztését, társadalmi változások is kellettek ehhez jócskán, és az sem segített éppen, hogy az értelmiség egy része szerinte még mindig nem hajlandó lefáradni az elefántcsonttoronyból, s még mindig a nyolcvanas évekbeli szerepfelfogás szerint működik. Egyébként nemcsak akkor ébredt empátia a szívünkben, amikor L. Simon arról beszélt, hogy hozzá közel álló emberek is hogyan fordultak el tőle, mikor politikai pályafutásba kezdett, de akkor is, amikor arról beszélt, milyen nehéz nekik ott, a kulturális és sajtóbizottságban.

Hiszen míg az egészségügyiben azért a területhez kapcsolódó politikusok dolgoznak, ők Hillerrel például nagy összepislogások közepette kénytelenek elviselni Novák Elődöt a testületben. Végül maradéktalanul sikerült megfelelnünk Gaborják Ádám JAK-elnök felvezető jókívánságának: valóban nagyon jól szórakoztunk. Persze nem kizárólag ilyen természetű élvezeteket kínált a szigligeti írótábor pénteki napja. Az Azok a boldog szép napok...” – Régen volt-e a 80-as évek, avagy kultúra, politika és művészeti élet a rendszerváltás előtt című, Haraszti Miklós, Menyhért Anna, Szegő János és Fehér Renátó részvételével zajló beszélgetés előtt volt szó például irodalomról is: Németh Zoltán A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiájáról tartott előadást.

Utána, este pedig az új JAK-füzeteket mutatták be. Fenyvesi Orsolyával (Tükrök állatai), Farkas Arnold Leventével (A másik Júdás), Pál Sándor Attilával (Pontozó) és Szil Ágnessel (Tangram) Orcsik Roland beszélgetett a felolvasások között – Sopotnik Zoltán nevében is, akit most egy Minnie-maszkban ugyancsak Orcsik alakított. Legalább az említettekhez méltó izgalommal vártuk a szombati, előzetesen talán a legérdekesebbnek tűnő, Színház és kultúrpolitika című vitát, de csalódtunk. Pedig az, hogy egy asztalhoz ült a Független Előadóművészek Szövetsége (Zubek Adrienn), a Magyar Művészeti Akadémia (Kucsera Tamás Gergely) és a Krétakör (Gulyás Márton), joggal töltött el minket reménnyel.

Mindenesetre némi személyeskedéstől sem mentes másfél órát töltöttünk a teremben, mire rájöttünk, hogy rossz helyen vagyunk: színházról úgyszólván nem esett szó, és az is kiderült, hogy az MMA emberétől nem nagyon fogjuk megtudni, miben állna a szervezet valódi tevékenysége, s mikor ülnek le végre a függetlenekkel tárgyalni a lehetséges együttműködésről. Úgyhogy köszöntük szépen, és kimentünk a kastély kertjébe, ott nyugalom volt és parkcsend: bárhogy figyeltünk, nem hallottuk Fekete György és Kerényi Imre nevét, csak valami madarakat talán.

És közben örültünk nagyon, hogy a közgyűlés előzőleg a JAK-füzetek szerkesztőivé választotta Balajthy Ágnest és Borsik Miklóst. A titkos naplók ismertetésére viszont visszaértünk – az idén Horváth Györgyi és Fehér Renátó szubjektív jegyzetei gyarapítják a JAK-tábor archívumát. A naplók előtt és után a slaminárium résztvevői mondtak szövegeket: az idei volt az első olyan tábor, ahol a vers- (Kemény István), próza-(Bán Zsófia), dráma- (Visky András) és kritikaszeminárium (Keresztesi József) mellett a slam poetry külön szekciót kapott (Pion István, Simon Márton, Závada Péter).

Kicsit később meg egy Rájátszás-koncerttel zárult a keddtől vasárnapig tartó 25. JAK-tábor hivatalos programja. A Szűcs Krisztián + Szálinger Balázs, Takáts Eszter + Karafiáth Orsolya, valamint Kardos Horváth János + Kemény István kombók performance-ai után sziklaszilárd elhajlás következett, amolyan táborzáró, halált megvető. Láttunk pingpongdiadalát elegánsan és kevésbé elegánsan viselő írót, fiatal írót, idősebb írót, kerek írót és nádszálvékony írót, fotelben alvó írót és mindenféle slágerekre önfeledten rángatózó írót, valamint részeg és még kicsit józan írót is. Boldog írót és szomorú írót. Szép volt.

Beszélgetés az összművészetről: a Tárna Csoportból Tóth Kingát és Normal Gergelyt Czinki Ferenc kérdezte
Beszélgetés az összművészetről: a Tárna Csoportból Tóth Kingát és Normal Gergelyt Czinki Ferenc kérdezte
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.