Polcz Alaine mondta egy interjúban, hogy a szeretteink elvesztése utáni gyászidőszak körülbelül egy évig tart. Alkotó embereknél ez nyilván másképp van, az ő esetében kézenfekvőnek tűnik, hogy ez az egy év akár örök ideig is eltartathat, vetettük fel.

– Mondják, hogy könnyű dolga van egy írónak, hiszen ha beszél róla, el is távolítja magától a gyászt – válaszolja Takács Zsuzsa. Benne azonban minden történet tovább él, az írás során a nem személyes tapasztalat is a sajátjává válik. Szemrehányást is tesz magának olykor a tragikus látásmód miatt, ezerszer átgondolja, hogy szabad-e kiadnia a kezéből egy-egy kéziratot. Bár közben kiderült, hogy vannak olvasói, akik igenis vigasztalást találnak az írásaiban. Éppen ezért úgy tervezte, hogy új verseskötetében nem a saját, hanem mások történeteit írja le. A megírás során a hozott, idegen történet is legszemélyesebb ügyévé vált, még Wally Neuzill, Schiele gyereklány modelljének sorsa is, akinek testét és lelkét fel- és kihasználta a festő: szakított vele, amikor egy gazdag nővel házasságot költött. De ő volt Camille Claudel, a csodálatos szobrász is, aki Rodin szobrainak részleteit kemény kövekből kifaragta, majd végül megőrült. Ami pedig A gyász előérzete elnevezésű ciklus verseiben elmondott személyes gyásznaplót illeti, legfőbb törekvése az volt, hogy ne legyen hazugság abban, amit ír.

A kötet többféle jelentést hoz felszínre. Például, hogy a kétségek, az állandó kételkedés és elbizonytalanodás, megtorpanás árán is teljesítenünk kell az isteni áldásból vagy átokból ránk szabott feladatainkat.

– A kötet címe az önmagunkkal folytatott dialógusra utal. Arra, hogy nem volna szabad kimondanunk, milyen következtetésre jutottunk. „És akkor élhettünk volna úgy / mint a fényérzékeny növények / fölfelé törekedve – idéz a költő a kötet nyitóverséből. A „fölfelé törekedve” Istenre utal, akinek létezése számára sohasem volt kétséges. Bárcsak így maradna, teszi hozzá. De vissza a tragikus hangra: néhány évvel ezelőtt nála járt egy tévés stáb, a riporter a háborús kisgyerekkoráról kérdezett. Nem a másfél hónapos óvóhelyen töltött időről beszélt akkor, nem a német vagy orosz razziákról, a halottak látványáról, az utcán szerteszét heverő lótetemekről, hanem arról, hogy sötét, árnyékokkal megtelő fasoron vág át az édesanyjával. A rendezőnek nem volt ínyére a válasz, valami lájtosabb emléket kívánt volna hallani. Egy-egy olvasói levél, személyes találkozás viszont épp arról győzi meg, hogy sokan vannak, akik nem vigasztaló hazugságra vágynak, hanem szembenézésre, a kétségbeesésből való kilábalásra.

Könyvei olvasási technikáira vonatkozóan jó tanácsként jegyezhetjük fel, hogy köteteit versről versre kell elolvasni, ahogyan egy regényt szokás. Ugyanakkor a kötetben több szerepverset is találunk.

– A szerepvers, szerepnovella óriási lehetőség. Ez utóbbiak zömét boldogan írtam, ahogy üdítő kivételként az új kötet Mesterek című ciklusának Kálnokyt idéző történeteit is – magyarázza. Pessoa, legkedvesebb szerzői egyikének egy versében azt mondja: „a költő nagy színlelő / mit érez, színleg érzi ő.” Remek állítás, csakhogy nem kerek. A költő, akár egy színész, eljátssza a haldoklás nagyjelenetét, ám a színjáték végén egyszer csak ott marad. Mutatós és méltó búcsú, nem? –teszi fel a költői kérdést.

Könyvei mintha azt sugallanák, hogy minden, amit eddig gondolt és érzékelt a világról, az a köteteiben benne van, és látszatra elképzelhetetlen a folytatás. Ezzel kapcsolatban elárulta, hogy a Tiltott nyelv valóban az utolsó kötete, bár erre egy fiatal irodalomtörténész azt felelte: „Hiszen maga mindig az utolsó kötetét írja!” S ez valóban így van. De talán így, az utolsó szó jogán kellene minden írónak megírni szövegeit, vallja. Viszont, ha még van rá lehetőség, novellákkal szeretne foglalkozni. Mondania sem kell, hogy mindennek eleven cáfolataként mégis verseket ír.