Pelsőczy Réka rendezésében úgy alakul át az éppen hatvanesztendős film, hogy alapjában alig változik. Megmarad a történet szentimentális bája, bár tapintatosan idézőjelbe téve. A trükk egyszerű: nem a történetet látjuk, hanem a történet filmfelvételét. Pontosabban a felvételnek is csak a próbáját. Kalmár Bence díszlete még igazi filmstúdiót sem ábrázol. Baloldalt büfépult mögött rejtőzik a Cole Porter-dalokat kísérő zongorista, Rómára egy oszloplábazat és egy kocsira szerelt Vespa robogó emlékeztet, az orsós magnó és a hatalmas filmdobozok inkább a kort idézik. A hőskort.

Az álomipar hőskorát, az európai fogyasztói-jóléti társadalom aranykorát, amely a mostani évtizedekben a szemünk láttára múlik el. A később sok szerepben csillogó-villogó Nagy Dániel Viktor a dobozokból filmlegendákat szabadít ki: megemlékezés-, hódolat-, nosztalgiaképpen. A próbára kedvetlenül, kialvatlanul, utálkozva érkező színészek között megvillannak magánkapcsolataik, hogy aztán eluralkodjon a színpadon a mozi, az idill, az álom, az ábránd. Egy régi, letűnt világ álma, ábrándja. Amikor a történet végén a két újságíró elhatározza, hogy lemond a hercegnő római kalandjának leleplezéséről, kurta zenei célzás mozilovagokká, cowboyokká, lovas tehenészekké magasztosítja őket.

Az eredeti film egyszerű, sőt együgyű sztoriját alighanem csakis Audrey Hepburn ragyogása emelte ki a hollywoodi átlagtermésből, és tette feledhetetlenné. A mostani színházi változatot is elsősorban a játék minősége teszi különlegességgé. Mégpedig olyan minőség, amilyet manapság nem követel meg a közönség. Zenére ütemes tapsot bármilyen szörnyű ripacskodással ki lehet csikarni. Kicsit elrévedő, csöndes, az eljátszottakon elmélázó távozással sokkal nehezebb. Ahhoz igazi minőség kell, amely részben felveszi a versenyt a filmmel, részben feledteti azt. Róma élményét Róma nélkül kell megidézni, csak játékkal kell elővarázsolni.

A fegyelmezett előkelőséget és a szertelen érzéseket a kopott környezet kontrasztja előtt kell elhitetni. Mindenki legalább két szerepet játszik, bár van, aki többet is. Nagy Dániel Viktor pompás változékonysággal alakul orvossá, borbéllyá, taxisofőrré, sminkessé, néhány újságíróvá és ki tudja még mivé. Márton András izgága szigorral rendezi a filmjeleneteket, szolgálatos öntudattal fegyelmezné a rakoncátlankodó hercegnőt, amerikai főszerkesztőként viszont lezser üzletember. Szikszai Rémusz fotóriportere a paparazzolinkséget eleven derűvel hozza, Cseh Judit az ambiciózus statisztalét és a könnyű női lélek találkozásának sokféle titkával szolgál.

Hernádi Judit a filmhez képest alaposan megnövelt szerepét kissé még túl is domborítja. Magánsikert arat vele. Tenki Réka alkalmilag szökevény, de alapjában kötelességtudó hercegnője a szerep minden árnyalatát pontos beleérzéssel adja. Tökéletesen érti az előkelők fordított világát, ahol a pénz és a hatalom fogságában csak éppen az élet egyszerű köznapi örömeihez nem juthat hozzá. A darabot Fekete Ernő számára kereste és találta Zöldi Gergely, az előadás dramaturgja és fordítója. A kiváló színész hozza is mindazt, ami a szerephez kell: vonzón egyensúlyoz könnyelműség és könnyedség között. Adósságról adósságra tengődő nyomoroncnak éppoly hiteles, mint gátlástalan sajtóhiénának vagy éppen egyéniségének természetességével hódító férfinak.

Orlai Produkciós Iroda, Füge, Szentendrei Teátrum

Fekete Ernő és Tenki Réka FOTÓ: KONYHÁS ISTVÁN