Régimódi történet
A nagy füzet, mely Agota Kristof azonos című regényének adaptációja, egy tizenéves ikerpár története, akiket a második világháború alatt anyjuk vidéken hagy a nagyanyjuknál, akinek a létezéséről addig nem is tudtak. Az apjuk két dolgot kér tőlük: hogy tanuljanak, és hogy éljék túl – az élményeiket pedig jegyezzék le egy füzetbe. A két gyerek pontosan eleget tesz a kéréseknek, és megtanulja, hogy a túlélésnek igen nagy ára van, a gyűlölet és a rasszizmus pedig igencsak kitágítja az etikai és morális határokat. A történet igen érzékeny módon építi fel a gyűlölet és szeretet sokszor ellentmondásos fokozatait, valamint a gyilkolás és a halál esztétikája is erősen jelen van a cselekményben. Kérdés, hogy milyen ifjú emberré válik a testvérpár a gyűlölet és az erőszak világában.
Nem kérdéses, hogy a bűn témakörét az egész életművén keresztül kutató Szász János miért tartotta fontosnak vászonra vinni Agota Kristof regényét. Egyértelmű, hogy a filmest leginkább az alapanyag kamararésze izgatta, hiszen imád arcokat filmezni. Ez a főszerepet alakító Gyémánt testvérek esetében nem jár igazán átütő eredménnyel, Molnár Piroska és a német tiszt mellékszerepében brillírozó Ulrich Thomsen viszont dermesztően hiteles. Ez a direktori koncepció azonban magában hordozott két hibalehetőséget: a tévés és az úgymond régi iskola stílusában készített mű olykor kissé porosnak és idejétmúltnak tűnik, akár évtizedekkel korábban is készülhetett volna. Ami pedig sajnos ennél is szembetűnőbb, az a régi magyar filmek megmosolyogtató hibája: az úgymond megfizethető profizmus hiánya.
Abban a korban, amikor a nézők a mindent a szemnek ars poeticájával készült mozikhoz vannak szoktatva, igen vakmerő előállni egy olyan produkcióval (különösen, ha a büdzséje 953 millió forint), melyben ugyan van egy városbombázás, de abból csak árnyékokat látunk. Vagy amikor a magyar ugaron halad a Vörös Hadsereg, az egy tankban és néhány katona alakjában manifesztálódik.
Mindazonáltal Szász János műve nem kudarc, hanem tisztességes művészi hozzáállással elkészített szerzői darab, melyre mégis inkább elszalasztott lehetőségként fogunk emlékezni – így tulajdonképpen érthető a kritikusok megosztottsága, illetve a gálaközönség hűvösen udvarias reakciója.
Mindenesetre mindez nem változtat a tényen, hogy a Magyar Nemzeti Filmalapnak többé nem lehet felróni, hogy nincs magyar film. Persze A nagy füzet még mindig több rendszer terméke, a fejlesztése még a Magyar Mozgókép Közalapítvány aktív idejében kezdődött, és négy éven át húzódott, de az alap befogadta a produkciót, és 180 millió forinttal támogatta.
Ez bőven elég jogosultsággal ruházta fel az intézményt, hogy a film világpremierje kapcsán felhúzza Karlovy Varyban a nemzeti lobogót, és szerényen csak a „Hungarian Films are Back” szlogennel kampányoljon.
Kedd este a patinás Grandhotel Puppban tartott, coming outnak szánt szakmai partin hat, éppen készülő filmből láthattunk előzetest, melyek közül Császi Ádám Viharsarok című melegdrámája és Mundruczó Kornél Fehér Istene egészen ígéretes film benyomását keltette. Az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy bár a Vajna-rendszer az elmúlt két és fél évben radikálisan megváltoztatta a filmfinanszírozási és a forgatókönyv-fejlesztési rendszert, de a magyar film szerzői jellege ellen – szemmel láthatóan – nem tett semmit.
