Jobban mondva, nemcsak megjelent, hanem meghatározóvá, alaptémává is vált. Miközben világunkban egyre több –a pusztító természeti eseményektől kezdve, a pusztító társadalmi jelenségekig – az ép ésszel nehezen magyarázható elem, a legérzékenyebbnek látszó filmes műfaj, az animáció nem kerüli meg, hogy reagáljon erre. A reakció olykor elvont, filozofikus hangvételű, máskor szürreális eszközökkel vagy abszurdba hajlóan fejeződik ki. Példa erre az idei mustra nagydíját elnyert hazai munka, Csáki László My Name is Boffer Bings című húszperces műve is, amely ugyan tavaly már szerepelt a budapesti Anilogue versenyében – mellesleg nem egyedüliként a most bemutatott művek közül.

A horrorisztikus történet Ambrose Bierce novellájának földolgozása stílszerűen, fekete háttérben fehér krétarajzzal. A főhős egy kamaszfiú, aki szenvtelenül meséli el, hogyan lett árva: apja összefogdosott kutyákból főzött delikát kozmetikumot saját üzemében, miközben anyja „angyalcsináló” műtéteket végzett, és az ezek nyomán keletkező emberi maradványokat is – a fiú ötlete alapján – fölhasználták a kozmetikum gyártásában. Az üzem folyamatos működtetéséhez egyre több emberi „anyagra” volt szükség, végül a szülőket is elnyelte a fortyogó üst.

Nem kell föltétlenül az aljas, embertelen haszonszerzés pusztításáról szólni ahhoz, hogy a nézőt szorongás környékezze. A hatvanéves Tóth Pál Zápor című, ugyancsak díjazott munkája is mesterien fokozza a feszültséget azzal, hogy egy irracionális tényezőt iktat a történetbe. Zápor után az ablakpárkányon maradt vízcsepp váratlanul pusztító lényként kezd el mozogni, beszivárog a lakásba, körülfolyja a bútorokat, megöli a macskát és végül az idős háziasszonyt is. A rendező elmondta, ismeretségi körében több váratlan haláleset történt, és ez inspirálta a film elkészítésére. Ennek ellenére elfogadja, ha munkájának más értelmezést adnak.

Én adnék is, mert a Zápor tiszta eszközökkel, mindenféle kunsztok nélkül elkészített háromdimenziós (szürkefekete) animáció, amely a közvetlen szerzői motiváción túl az életből soha ki nem iktatható irracionalitásra utal drámaian. Ha úgy tetszik, filozofikus mélységgel, noha nem elvontan. Elvont ábrázolónak ott volt Ulrich Gábor, akinek két munkája is szerepelt a versenyben. Az egyik, a Mit kell tudni a kutyaidomításhoz? című díjat kapott a legszínvonalasabb képi formanyelvért. A mű többrétegű, bonyolult világát a Kádár kor egyik avantgárd művésze, Hajas Tibor verse ihlette, amely a mindennapok konvencionális, a szerző által abszurdnak tartott szabályai ellen lázad. A vers sorai kiírva jelennek meg a vásznon, mellettük láthatók Ulrich sajátos grafikai fantáziaképei.

De mindez még nem elég, a magyar szöveget (amelyben minden mondat úgy kezdődik, hogy „volna, aki” ezt vagy azt csinálná) egy francia anyanyelvű narrátor föl is olvassa, természetesen franciás akcentussal, így az furcsa „torzításban” hangzik el. A mű azon túl, hogy fölveti, hol van a határa az animációs földolgozásban a puszta illusztrációnak és a szabad asszociációnak, továbbá általában az elidegenítésnek, kétségessé teszi, hogy elbír-e egy film ennyi jelentésréteget anélkül, hogy befogadhatatlanná, vagy legalábbis igen fárasztóan befogadhatóvá válna.

Mindenesetre a rendező másik filmje, az Örkény István abszurd egypercese nyomán készült Tulipán című egységesebb benyomást kelt. Ráadásul az előző anarcho-avantgárd üzenetnél mélyebb tartalmat rejt, hiszen a szóban forgó tulipán, aki nem akar többé az lenni, ami, és leveti magát az emeletről – örök emberi identitásproblémáinkra utal. A jobban sikerült munkák, ha nem a szürreálissal vagy az abszurddal próbálkoztak, akkor többnyire a groteszk hangvételt célozták meg. Az élő mozgóképes műfajokban már komoly eredményeket elért független filmes alkotó, Szirmai Márton például – hogy csak egyik remeklését, a Nagy Bandó András novellájából 2006-ban készült Szalontüdő című kisfilmjét említsük – egy Ottlik Géza-írás nyomán készítette el Grimm Café című művét (figuraterv és háttér: Agócs Írisz).

Ottlik eredetileg a királylány és az őt kiszabadító királyfi későbbi együttélésének kudarcát írta meg, Szirmai ezt továbbgondolva a híres Grimm-mesék figuráinak öregkorát vitte – a tőle megszokott iróniával – vászonra. Jancsi persze pocakos, Juliska szintén elhízott, vállalkozásban stilizált boszorkánytanyát üzemeltetnek – és folytathatnánk a burjánzó ötleteket. Az animációban első filmesnek számító Szirmai és más fiatal művészek megjelenése is bizonyítja, a műfajban nagy lehetőségek vannak, tehetségek dolgoznak itthon, érdemes őket támogatni.

Néhány díjazott

Nagydíj: My Name is Boffer Bings (Csáki László) 

Kategóriadíjak:

A legjobb rövidfilm: Nyuszi és Őz (Vácz Péter); a legjobb televíziós sorozat: Egy komisz kölyök naplója/ Fifi (Gyulai Líviusz); a legjobb videoklip: Heaven’s Vanguard (Emil Goodman); a legjobb alkalmazott animáció: Polyhedron blues (Kopasz Milán); a legjobb diákfilm: Rabbit (Balogh András Szilveszter); Legjobb diákfilm külön díja: Szörnycsapda (Végső Ágota)

Az európai animációk versenyében: 

Kecskemét város díja: Ráncok (Ignacio Ferreras); a legjobb egész estés film:: A festmény (Jean-Francois Laguionie); a legjobb TV-speciál és a gyermekzsűri díja a legjobb európai filmnek: Gruffaló gyermeke (Johannes Weiland és Uwe Heidschötter);  az országos diákzsűri díja: Ernest és Celestine (Benjamin Renner). 

Különdíjak:

A legjobb első film: Dipendenza (Horváth-Molnár Panna és Zomborácz Virág); a legszínvonalasabb képi formanyelvért: Mit kell tudni a kutyaidomításhoz? (Ulrich Gábor); a legjobb forgatókönyv: Három nagymamám volt (Glaser Katalin); A legjobb zenéért: Egy fazék méz (Ágoston Béla); a legjobb animációs munka: Zápor (Tóth Pál); a legjobb 3D: A Négyszögletű Kerek Erdő / Maminti a kicsi zöld tündér (Horváth Mária); a gyermekzsűri díja: Grimm Café (Szirmai Márton); a filmkritikusok díja: My Name is Boffer Bings (Csáki László); az országos diákzsűri díja: Három nagymamám volt (Glaser Katalin); közönségdíj: Magyar népmesék/Az elégedetlen fazék (Nagy Lajos)

Vácz Péter: Nyuszi és Őz