Meg akarnak ölni!

Ez az alapélmény az új Star Treket nézve: emberek szaladnak, és kiabálnak, hogy meg akarnak ölni. Vagy ha nem kiabálnak, akkor is meg akarják ölni. És ha nem emberek, akkor is.

Alapfilm, legalábbis ebből a szempontból, amióta filmet készítenek, készítenek ilyet is: mi vagyunk az üldözöttek és a jók, és valami sokkal erősebb ellen kell küzdenünk, a végén pedig, csodák csodájára mégis megmenekülünk. Az új Star Trek ugyan aljas módon felrúg egy alapszabályt, és holtakat támaszt föl, de megtörtént ez már Sherlock Holmesszal is, Conan Doyle által, közkívánatra, miért ne örülhetnénk egyszer, hogy igazítani tudunk kicsit a teremtett világon, és a magunk alkotta változatban a halál kapuján nem csak befelé (vagy kifelé?) vezet az út. És ha már Sherlock szóba került, a tévésorozatban a magándetektívet alakító Benedict Cumberbatch halálos biztonsággal és kifürkészhetetlenséggel gonoszkodik. A magyar változatban pedig minden megtehetőt megtesznek, hogy őrizzék ezt a szenvedélyes szenvtelenséget, és Anger Zsolt tényleg csak akkor csalódás, ha valaki az eredeti hangot is hallotta már, egyébként bravúros a szinkron.

Mit jelent annak a film, aki Spockról azt hiszi, szexuális felvilágosító könyveket írt a hetvenes évek elején?
Mit jelent annak a film, aki Spockról azt hiszi, szexuális felvilágosító könyveket írt a hetvenes évek elején?

Nem hiszem, hogy a Star Trek-rajongókat nagyon kellene biztatni a jegyvásárlásra, a kérdés az, hogy vajon másokat érdemes-e. Hogy mit jelent annak a film, aki a hegyes fülű kollégát most látja először, és Spockról azt hiszi, hogy szexuális felvilágosító könyveket írt tinédzsereknek a hetvenes évek elején. Nyilván az ismertség olyan teher a filmen, amellyel valahogyan meg kell küzdeni a rendezőnek: nem lehet elölről elmesélni mindent, és nem lehet úgy tenni, mintha az egész világ Star Treken nevelkedett volna. Az egyik megoldás a látvány. Ebből a szempontból nehéz volna bármit is J. J. Abrams szemére hányni, elképesztő világokat tapasztalunk meg, IMAX-ben ülünk a tűzhányó közepén, megyünk az űrben, látjuk Londont kétszázötven év múlva, a Szent Pál még állni fog, de kis vityillónak látszik a felhőkarcolók között, a műemlékvédelmi lobbit felőrölték az építési vállalkozók.

Rengeteg lehetőség van még éretlenkedni, látja az ember, hogy hiába költi a világ már most is a maláriakutatásra szánt pénz többszörösét a kopaszodás megelőzésére, a problémát nem sikerül az elkövetkező évszázadokban sem megoldani. Ha már fertőző betegségeknél tartunk, örömmel látom, hogy a bárányhimlő mennyire virulens, még a Vulkán bolygó lakóit sem kíméli, legalábbis ha jól olvasok Spock elsőtiszt arcából.

Visszatérve a kettős szorításra, valahogy meg kell adni azoknak is, ami jár, akik a régi Star Treket várják, így aztán a ruhák durva anyagból készült, szürke zubbonyok, a sminkek a hetvenes évek tévéstúdióiban is túlzottnak hatottak volna, és időnként olyasmiken elmélkednek hosszadalmasan, hogy mi a barátság, ami egy mai kalandfilmben mindenképpen időhúzásnak számít. Pláne, ha közben a biztonsági üveg két oldalán összeérinti a kezét ember és a Vulkán bolygó hegyes fülű lakója.

Azt talán túlzás volna mondani, hogy eltalált a film, de eltalált egy nyílvessző, amely elől elugrottak még az elején, és az IMAX-hatásnak köszönhetően pont a néző hasába fúródik. Annyira jól sikerül ez az alternatív valóság, hogy halálra rémített az a férfi, aki a film alatt áthaladt a sorok között, mint a földi valóság öltönyös velejárója. Amiből azért le lehet vonni a következtetést, hogy J. J. Abrams sikeresen végezte a munkáját. A Star Trek olyan film, amelyet látni kell. És akkor nem is kell érteni.

Sötétségben – Star Trek
Forgalmazza a UIP-Duna Film

 

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.