''Nem lehet mindenkibű eggy Anatól’ Franc!''

A Hévíz folyóirat legutóbbi számának bemutatóján egyszer csak elindul egy hangfelvétel, Muszka Sándor kezd beszélni. Az erdélyi szerző személyesen nem tudott ugyan eljönni az estre, de a lapban megjelent Sanyi bá történetet elküldte hangfájlként, ezt hallgatjuk meg. Nagyon is működik a székely humor. Így még sokkal jobban,mintha csak olvasnánk.

Az eredetileg költőként debütált Muszka Sándortól később azt kérdezzük: hogyan született a főhős? „Sanyi bá első történetét az élet írta. Történt ugyanis, hogy a Művészetek Völgyébe kaptam meghívást. A sors úgy hozta, hogy a vonatfülkében, ahová a jegyem szólt, ült még három jó humorú székelyföldi vendégmunkás, és szinte egész úton arról beszélgettek, hogy Budapesten mit láttak-hallottak, s mikor otthon a faluban elmesélték, arra az otthoniak mit válaszoltak. Amikor ők Pesten leszálltak a Kolozsvárról érkező vonatról, nekem már fejben meg is volt az első humoros történet” – idézi fel a múltat Muszka. Tavaly egy komplett kötet is megjelent Sanyi bá történeteiből – nagy sikert aratva Erdélyben.

Ez a böngésző nem támogatja a flash videókat

Mikor módszeréről, illetve arról kérdeztük, igényel-e valamiféle tréninget a székely nyelvjárásban írás, Muszka egyértelmű nemmel felel. „Jelenleg is Székelyföldön élek, vidéki környezetben, ahol ez a nyelvjárás és gondolkodásmód még erősebben jelen van, mint a nagyvárosokban” –így az író, akit arról is faggatunk, szerinte miben rejlik e szövegek népszerűsége. Ennek a fajta humornak több tartópillére van. „Az egyik a nyelvezet, amely már magában is lehet a humor forrása, továbbá természetesen a történet és az észjárás, ami ránk, székelyekre jellemző, ami nem egyéb, mint az a képességünk, hogy a legkilátástalanabb, legtragikusabb helyzetet is két mondattal képesek vagyunk komédiává fordítani” – állítja. Muszka egyébként nem zárja ki, hogy a szövegek olvastán meglepődik majd, aki csak a médiából ismeri a Székelyföldet, és azt képzeli, hogy az ottani emberek egész nap csak kürtőskalácsot sütnek, és énekelnek a főtéren. Mindenesetre az sem csalódik, aki a nyelvezet miatt választja Sanyi bá történeteit. Muszka azt mondja, bár alkalmasint minden olvasó mást és mást fedez fel magának ezekben a történetekben, a legfőbb cél a szórakoztatás.

A tétel bizonyítására, hogy szépirodalmi szövegek is lehetnek módfelett mulattatók, akad másik kortárs adunk is hirtelen. Petrence Sándor írásait szépirodalmi folyóiratok hasábjain fedeztük fel magunknak – a hangsúlyosan, már-már karikatúraszerűen népieskedő, illetve roncsolt nyelvezetű versek mellett a lapok olykor még a szerző levelét is közölték, amelyben nemcsak arról tájékoztatja a szerkesztőket, kicsoda ő („elíg jó nagy nípi író, kőttő, mezű-gazda”), hanem azt is meghagyja, hová várja a honoráriumot és a díjakat. A nyilvánvalóan álnév alatt garázdálkodó Petrence első, Fagyott pacsirta című verseskötete az idei könyvhétre jelenik meg a Prae gondozásában. A régies hatást erősítendő, a szerző előjegyzésre biztatja híveit, hogy a kiadó lássa, van igény a művészetére. A módszer régi, a fórum új: Petrence Sándor a Facebook-oldalán gyűjti a rendeléseket.

Mi is itt értük utol. Tervünk, hogy kizökkentsük radikális nyelvi modorából, egyszerűen kudarcot vallott. Döbbenetesen gyorsan és flottul válaszolt kérdéseinkre, és közben végig stílusban maradt. Profi. Olvasóinktól (és korrektorainktól) elnézést kérünk, de kénytelenek vagyunk itt-ott meghagyni a válaszok eredeti írásmódját. (Az interjú bővebb változatát ide kattintva olvashatják.)

Az önmítosz szerint kispocsolysági származású Petrence kisgyerekkorában kezdte a versírást – egyszer leesett a lóról, fenékre, s ez annyira fájt neki, hogy verselni kezdett róla, hátha enyhülnek kínjai. De csak egyre jobban szenvedett, hiszen a versírás elég sok üldögéléssel jár... Nem adta fel. Eleinte csak magának írogatta költeményeit, hiszen tudta, hogy „há nem lehet mindenkibű eggy Anatól’ Franc, belűlem se lessz, de míg eggy Arany-János se, há annyi baj legyen, van elíg sok szíp más az íletbe!” Van, tényleg. Mindenesetre egyszer véletlenül „találkozott” Margócsy István irodalomtörténésszel, a 2000 folyóirat egyik szerkesztőjével, akinek azonmód meg is mutatta költeményeit. Nemsokára meglett az első közlés a 2000-ben. Azóta több országos folyóiratban is jelentek meg Petrence-opuszok, egyebek mellett a Jelenkor, a Holmi, a Beszélő, a Tiszatáj, a Mozgó Világ versrovata is örömmel fogadta a költő szövegeit.

„Mondom továb mingyár, csak má bé tellt a kípernyű!!!” – szabadkozik Petrence e ponton. Amikor arról faggatjuk, nem lehet-e, hogy ezek a versek csak a paraszti beszédmódot gúnyolják, visszautasítja a vádat. „Há ín gúnyónni (...) senkit se akarnák, mer há hugy jönník ín ahhó’ (...) csúfónni nem akarnák senkit, mi a jó abba. Ezír es lepődök meg mindég, hogy, sokan versseimet viccnek óvassák, s hogy óccsó poín, mondgyuk óccsónak tínyleg nem drága, má hugy a könyv, fűleg ha elű rendellik...”

S hogy melyek Petrence Sándor kedvenc témái? Haza, szerelem, barátság, a vidéki táj, az erkölcs, az erényes élet, „ijenek, csupa szíp gondolatok, s szentimentum, mifene!” Azt mondja, Kispocsolyságott igencsak örülnek az emberek, hogy a falubelijük sikeres író lett, „Rózsikám es elíg büszke rám, csak az a hárpia Anyósom, há az nem, de annak nem jó semmi se, de eszt ne hogy belí vedd a cikbe, mer annak váláss lenne a víge, vagy leg fejjeb minimúm, hugy, má megin a pajtába alváss, mi azír elíg kínyelmettlen, bár az es igaz, hogy a jószág halkabban horkóll, mint a Rózsi, ez mongyuk előny!!!”

A Petrence- és a Muszka-jelenségben kevés a közös pont, de azért akad néhány – véli Tarján Tamás irodalomtörténész-kritikus. A székelyföldi író szövegei személyes előadás esetén érik el a legnagyobb hatást szerinte. Muszka műfaját „stand-up poetrynek” nevezi, és állítja, ezek minden kétséget kizáróan szépirodalmi értékű szövegek. Ráadásul a szerző fontos tagja, meghatározó egyénisége az erdélyi íróközösségnek. Petrence Sándor viszont egy magányos farkas, egy a nagyközönség számára ismeretlen ember, akinek a szövegei nem a primer szépirodalmi érték miatt, hanem a paródia és a paródiából kisugárzó, különböző típusú nyelvi és társadalomkritikai komikum miatt szerethetők. „A két világ tehát radikálisan különbözik. Muszkánál nagyon fontos, hogy őt magát is lássam. Petrencénél nagyon fontos, hogy őt magát ne lássam.”

A kritikus szerint Petrence egyáltalán nem a népi életformát, hanem a Petőfi-epigont, a hamis tudatú embert gúnyolja, aki népi költőnek hiszi magát. És a vidéki, Pató Pál úr típusú tohonya nemest. Míg Muszka saját magára, Rejtőre és mondjuk a kávéházi hangulatra épít, Petrence éppen arra bazíroz, hogy az emberek törjék a fejüket, ki lehet ő. Tarján Tamás úgy látja, mindkét író tudatosan provokálja a közönséget, ezzel együtt mindketten nagyon jók szituációelemzésben –sőt tulajdonképpen nevettetésben is. És van még egy közös pont: mindketten Sándorok. Mert úgy van az, hogy „a magyar költészetben a költő legyen Sándor!”

ELSŐ KÖZLÉS

Petrence Sándor:

Szemírmess kűttemíny!

(Níp-dal*)

Bujj bujj ződág, ínnye hujj!

Rózsám, Rózsi könnye hujj!

Kicsi ördög, belím bujj!

 

Vettem traktórt, totáll’ ujj,

Kislyány, hogy majd el ámujj,

Pattanny bé’, hogy hozzám nyujj!

 

Hun van mán e kósza ujj?

Miket csinyász, ejha fujj?!

Csinyád, ha esik, ha fuj!(!)

 

Bújnák mint a ződág, juj,

Oj nagyon, hogy elájujj,

 Vagy majd ín, hogy e’fajujj!

 

*avval a külömbsígge’,

hogy ín írtam, a níp hejett

(a níp nevíbe’!) – P. S.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.