Hol van a szegények irodalma?
A Szépírók Társaságának hagyományos, immár kilencedik alkalommal megtartott fesztiválján a válság, szegénység és szolidaritás fogalmait járták körbe a meghívottak, és keresték az irodalom lehetséges teendőit, ha úgy tetszik, feladatait. A klasszikus irodalom átfutási ideje meglehetősen nagy, figyelmeztetett Závada Pál, így már jó ideje nem ez az elsődleges csatorna az olvasók szemében a nyomor bugyrait tekintve. Sőt inkább az utolsó helyre szorult, s ezzel felrázó, megrendítő ereje is csökkent. Pedig lenne mit tenni, hiszen a probléma nagyon súlyos.
A második világháború óta (nem számítva az ötvenes évek mélypontját) nem volt ilyen mértékű elszegényedés. Csakhogy valami alapvetően megváltozott: a kormányzat lemondott a leszakadókról, s nem csupán, hogy lemondott, tette hozzá Závada, de ami egyedülálló Európában: meg is sarcolja a rászorulókat adók és elvonások formájában. Talán épp az volt a rendszerváltás, fejtegette Spiró György, hogy a társadalom szolidaritásra fogékony értelmiségi rétegei (s ezt leginkább a színházban érte tetten) egyszer csak elkezdtek gúnyolódni a szegénységen, megvetették azt. S ez terjedt el kormányzatokon át az egész társadalomban, olyannyira, hogy ma már nyugodtan beszélhetünk szegénységgyűlöletről. De vajon ábrázolható-e mindez az irodalom eszközeivel? Ezen a ponton éles vita bontakozott ki a részvevők között.
Závada Pál, Bódis Kriszta és Jónás Tamás szerint igen, ám ez nem kívülről, hanem belülről lehetséges. Ahogy tette ezt Illyés Gyula a Puszták népe, Tar Sándor a novellái vagy József Attila a versei segítségével. Az adott utolérhetetlen erőt nekik, hogy azokról írtak, akik között éltek, s azt is tudták, hogy ennek az erőnek minden terhét is viselniük kell. Bódis, aki 15 éve dolgozik egy cigánytelep lakóival, abban hisz, hogy csak az hozhat paradigmaváltást, ha az ott élők szólalnak meg, ha belülről, saját elképzeléseik mentén adnak hírt magukról. Legutóbb egy tévéstábot vettek rá arra, hogy az ott lakókkal együttműködve, közösen, partneri viszonyban készítsenek tudósítást, hiszen így lehet igazán hitelessé tenni a közvetített képet.
– Ha az elemi részecskék beszélni tudnának, akkor nem kellene a hadronütköztető – foglalta össze a dilemmát Jónás Tamás. Cigány írók és filmesek híján ugyanis nem marad más, mint a megfigyelés, ami viszont csak nagyon ritkán marad tárgyilagos. A közeg ugyanis így vagy úgy, de befolyásolni fogja az adatgyűjtőt. Saját alkotók híján marad a provokáció: erővel kell összeütköztetni a részecskéket, hogy eláruljanak valamit természetükről. A költő ugyanakkor praktikus tanáccsal is szolgált: bár tudományos szempontból fontos az előítélet, de egy élő szubkultúrához csak úgy juthatunk közelebb, ha folyton felülírjuk ezeket. A cigánysággal szembeni előítéletek ugyanis csak blokkolják a megismerést. Ne ragaszkodjunk tehát a véleményünkhöz, fogalmazta meg jó tanácsát, inkább lássuk vendégül az idegen kultúrát.
Jóval szkeptikusabb hangot ütött meg az ábrázolhatóság kérdésében Spiró. Ami a szegénységből egy nem éhező író számára ábrázolható, az legfeljebb a nélkülöző lelkiállapota lehet. Csakhogy az ábrázolást sok lelki mechanizmus gátolja, például a nemzeti giccs (Dél-Amerikában, amelyhez Kelet-Európát hasonlította, pedig a misztikus giccs). Móricz Zsigmond két híres novellája, a Barbárok és a Hét krajcár tipikus példája annak, amikor romantikus közhelyeket ünnepelnek a realizmus csúcsaként. A giccs veszélye, hogy hazugsággá változtatja a nem élő tapasztalatot. Arról nem beszélve, hogy Magyarországon a még olvasó közönség körében ritkán van sikere a szegénységről szóló műveknek.
– Utálják, mert nem bírják elviselni – adott magyarázatot a jelenségre Spiró. A magyar, főként polgári közönség (a szegényekből álló tömeget inkább szeretjük népnek hívni) nem mer szembenézni a valódi problémákkal, s ez a gátja a magyar művészetnek is. S mivel teljesen leállt a társadalmi mobilitás, ezekből a rétegekből nem érkeznek írók (legtöbbször az iskola is kizárja őket), ez az út meg van tiltva nekik. Másként vélekedett minderről Kerékgyártó István, aki a Rükverc sikere kapcsán arról számolt be, hogy a novellafüzér színpadi változata épp azt a réteget vonzotta be az előadásokra, amely számára égető kérdéssé vált a lecsúszás. Vagyis nem zárkózik el a problémától, hanem az előadás segítségével majdhogynem saját drámaként átéli.
S talán már azt is el lehet könyvelni sikerként, hogy az előadás után érezhetően megnő az az összeg, amit a közeli aluljáró hajléktalanjainak dobnak. Kerékgyártó hisz az író empátiájában, abban, hogy az anyaggyűjtés során keletkező adatmennyiséget írói eszközökkel jobban, drámaibban elő lehet adni, mint ahogy az eredeti forrás tenné. Így el lehet érni az irodalom egyik lehetséges célját: pánikot kelteni. Az irodalom ugyanakkor nemcsak a társadalom alsó, hanem felső rétegei felé is falakba ütközik. Ahogy nem jut el író a mélyszegénység közelébe, úgy nem férkőzhet a rendszerváltás nyertesei, az újgazdagok közé sem. Sőt, ebben a közegben talán még inkább outsidernek számít az író. Ennek a kiismerhetetlen világnak az ábrázolására is történt már próbálkozás, de az inkább komikusra, semmint hitelesre sikeredett.
