Felnőtt tartalom!

Néhány hete nyílt meg Rómában Helmut Newton egy fotókiállítása, azóta átlagosan napi háromezer látogató keresi fel a tárlatot. Mától július közepéig a Szépművészeti Múzeumban is látható a német származású fotográfus 250 képe, alighanem nálunk is tömegekre lehet számítani. Hiába: ha Newton, akkor tömegvonzás...

A Szépművészeti Múzeumban rendezett, három kiállításként is értelmezhető Helmut Newton-tárlat bejáratánál maga a művész fogad, hatalmas fotográfián úgy szegezi ránk mutatóujját, akárha pisztoly csöve volna. Newton viccel. Laza figura volt, gondolnánk az 1920-ban Berlinben született és 2004-ben Los Angelesben elhunyt művészről, ha nem tudnánk, hogy képei igencsak átgondoltak, megkomponáltak, utóbb már egész hadsereg ügyködött az elkészítésükön.

Helmut Newtont általában úgy szokták emlegetni, mint a divat- és az aktfotózás megújítóját, mint nagyon nagy művészt, ami ellen ő mindig tiltakozott. Egyszerű fotós vagyok, szokta mondani, „fizetett mesterlövész”. De persze nem volt egyszerű fotós, hanem különleges képességű sztárfotós volt, kultuszfigura, és a napi gyakorlatot tekintve ugyan valóban fizetett mesterlövész, de micsoda telitalálatokkal! És mindegy, hogy aktot fotózott, portrét vagy divatot, valamennyit igen sajátosan és elképesztően magas színvonalon, mondjuk egyszerűbben: szórakoztatóan művelte.

Helmut Newton 12 évesen kapta első fotómasináját, 16 évesen pedig a fényképezés miatt félbeszakította gimnáziumi tanulmányait, Berlin egyik leghíresebb divatfotósánál dolgozott gyakornokként. Tizennyolc évesen elhagyta az egyre inkább fasizálódó Németországot. Kalandos élet vette kezdetét: élt Ausztráliában, Párizsban (itt a leghosszabb ideig), majd Monacóban, olykor Los Angelesben. Az évek során egyre keresettebb fotográfus lett, a legnagyobb divatmagazinok (Vogue, Elle, Marie Clarie...) és a legnagyobb divatházak (Chanel, Yves Saint-Laurent, Versace...) bízták meg munkákkal. És életművét tekintve nem véletlenül. Immár világhírűvé lett divatfotói kiszámíthatatlan, furcsa, formabontó (és igen, igen: művészi) alkotások, amelyekhez – mint az a Szépművészeti Múzeumban is látható – modelljeit a legmeghökkentőbb környezetben örökíti meg. Hol egy luxushotel émelyítő tereiben, hol egy kőbányában dolgozó, hatalmas markológép lapátja előtt, hol egy uszodában a műugrók által használt ugrótorony tetején. Hol olcsó műanyag strandfotelbe ülteti, hol erotikus pózba kényszeríti, hol meg szöges ágyra fekteti őket. A hátteret hol egy káprázatos tengerpart, hol egy ügyetlenül meszelt betonfal, hol meg titokzatos szobabelső adja. Néha az embernek olyan érzése van, mintha véletlenszerűen, slamposan összehordott tárgyak között fotózná a modelleket, máskor meg az, mintha kínos precizitással kiválasztott környezetben. „A tökéletes divatfotó nem divatfotónak néz ki, hanem inkább úgy, mint egy filmkocka, egy portré vagy egy nyaraláson készült fénykép – bárhogy, csak nem úgy, mint egy divatfotó.” Ezt vallotta Helmut Newton a divatfotóról, és valóban: képei mintha történetekből kiragadott pillanatok volnának, leggyakrabban sejtelmes titokkal, számunkra ismeretlen, nyugtalanító eseményekkel a háttérben. De végül és mindezek ellenére: a lényeg, a divatos termék sehol sem sikkad el, fura környezet ide, fura kellékek és gyönyörű, olykor egyenesen szoborszerű modellek oda. Helmut Newtonnak a Szépművészeti Múzeumban látható három kiállítása közül ez a legterjedelmesebb, a képek felét divatfotói teszik ki.

A második válogatás a Magántulajdon címet viseli, Newton 1972 és 1983 között készített képeiből áll, hívószavai pedig a divatfotó, a portré és az erotika. Leginkább az utóbbi. A felnőtt tartalom. Amelyet amúgy különös hangsúllyal emlegetnek Helmut Newtonnal kapcsolatban. Néha egyenesen szexistának bélyegezve őt, de ő természetesen ezt is kikérte magának – állította, modelljeit mindig „domináns lényekként” ábrázolja.

Azért persze mondott olykor a modell lányokról olyan pimasz és lesajnáló mondatokat, hogy az ember zavarba jön azok hallatán. De tény, képei – a Szépművészeti Múzeumban legalábbis – nem lépnek át azon a határon, amelyen túl már csak 18-as karikával engednék őket közönség elé. A Magántulajdon címet viselő kiállításszakasz negyvennégy felvétele a tárlat legértékesebb része, szignált, pecsételt kópiák.

Végül a Szépművészeti Múzeumban külön falszakaszon láthatók Newton rendszertelen időközönként kiadott saját magazinja, a Helmut Newton’s Illustrated 1987 és 1995 között megjelent négy számának fekete-fehér fotográfiái. Ezt a kiadványt a maga örömére készítette, függetlenül „mesterlövész”-munkáitól. És a képeken látszik is ez a sokszínűség. Andy Warhol egy ágyon, Kim Basinger kihívó pózban a földre rogyva, Liz Taylor egy kerti ágyon, füstben fürdő, furcsa helyszíneken felbukkanó aktok, röntgenkép egy magas sarkú cipőbe bújtatott női lábról, Lenin-mauzóleum és hírességek pillanatai... mintha sajtófotó, mintha művészet volna mindez...

A kiállítás vége is igen erős. Látható ugyanis Helmut Newton két utolsó felvétele, mindkettőn fekete ruhás, fekete napszemüveges nők állnak tengerparti alkonyatban. Elegánsak, bábuszerűek, mintha ikrek volnának, mintha gyászolnának. Ez az a két felvétel, amelyet nyomtatásban a 84 éves korában elhunyt művész már nem láthatott, mert ezek éppen halála napján jelentek meg az olasz Vogue-ban. Akkor, amikor Helmut Newton már mindent elrendezett maga körül, szívinfarktusa következtében végzetes autóbalesetet szenvedett, és itt hagyott ránk egy olyan örökséget, amely azóta is mérték a fotográfusok számára.

Hogy szexista lett volna, azt a fotós természetesen mindig kikérte magának
Hogy szexista lett volna, azt a fotós természetesen mindig kikérte magának
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.