Elrabolt jövők és végigélt életek
E mindenkor érvényes megállapítást – amely arra is utal, hogy a hazai zsidó vagy bármely más felekezethez, népcsoporthoz tartozó alkotók munkái a magyar művészet szerves részét képezik – Basics Beatrix művészettörténész idézi az OMIKE történetét fölelevenítő írásában. A szakember a kurátora az Értékmentők címmel a budapesti Magyar Zsidó Múzeumban ma délután nyíló nagyszabású tárlatnak, amelyet az egyesület 1939 és 1944 közötti Művészakciója keretében szervezett képzőművészeti bemutatók föllelhető anyagából állított össze.
A még 1909-ben alakult OMIKE különleges küldetést vállalt 1939 októberétől, a súlyosan diszkrimináló második zsidótörvény hatálybalépése után, amikor meghirdette Művészakcióját. Újabb idézet, ezúttal Hevesi Simon főrabbitól 1941-ből: „Az első zsidótörvény még törvény se volt, amikor a színházak egy része már végre is hajtotta (...) Mire a második zsidótörvény megszületett, már semmi végrehajtani való nem maradt, vagyis pontosan a színházak területén a »gleichschaltolást« mindennél alaposabban és nagyon iparkodó gyorsasággal végezték el.” És nemcsak a színházak területén...
A Művészakciót éppen azért hívták életre, hogy a hivatalos kulturális intézményekből, szervezetekből kiszorított művészek bemutatkozási lehetőséghez jussanak pódiumon és kiállítótérben egyaránt, nem utolsósorban keresethez, bevételhez is, továbbá őrizzék a zsidó magyarok addig elért kulturális színvonalát. Erkölcsi kötelességgé vált, hogy aki teheti, adakozik a Goldmark Teremben rendezett színházi, zenei, irodalmi események költségeire – legalább 700-800 alkalommal rendeztek ilyeneket egészen 1944. március 19-ig, amikor német katonák rontottak a próbaterembe, és véget vetettek a további munkának –, továbbá vásárol a hat alkalommal megtartott OMIKE-tárlatokon. A Művészakció méreteire, hatására jellemző, hogy összesen közel 300 ezer látogatót vonzott, bár ami az előadásokat illeti, azokat csak zsidónak minősülő személyeknek lehetett meghirdetni, és csak ők látogathatták (csak kevesen szegték meg ezt a szabályt a nem zsidók közül, például Kodály).
Ez a szervezés a mából nézve megdöbbentő, és Horák Magda unikális OMIKE-könyve ellenére alig ismert civil kurázsira vall. Éppen ez az egyik ok, amely miatt Harsányi László, a Holokauszt Emlékközpont korábbi igazgatója munkatársával, Vizi Évával foglalkozni kezdett a zsidó kulturális egyesület történetével, a Művészakcióban részt vevő előadók, alkotók nevének, tevékenységének fölkutatásával. A másik ok, hogy a kultúra, a művészet talán a leginkább alkalmas rá, hogy emlékezzünk a vészkorszak történelmi kataklizmájára, mondja Harsányi. A földolgozás első szakasza után tervezték el a mai tárlatnyitóval kezdődő Goldmark Fesztivált, amely a Művészakció teljes körét eleveníti föl hamarosan színészmúzeumi bemutatóval, koncerttel, irodalmi esttel és egyéb programokkal.
A Nonprofit Társadalomkutató Egyesület égisze alatt végzett gyűjtőmunka révén több ezer dokumentumot és 258 műalkotást azonosítottak. Utóbbiak közül már korántsem lelhető föl valamennyi, bár a magánkereskedelemben sok „OMIKE-t megjárt” alkotás forog, de erről pontos adatokat nem lehet tudni. Basics Beatrix szerint a tárlatokon annak idején bemutatkoztak a még XIX. századi születésű, de már jelentős sikereket elért művészek (Diener Dénes Rudolf, Erdei Viktor, Herman Lipót, Kádár Béla, Perlrott Csaba Vilmos, Zádor István). Mellettük megjelentek az OMIKE betiltását követően nemritkán tragikus véget ért pályafutású fiatalok is (Ámos Imre, Bálint Rezső, Csabai Ékes Lajos, Goldman György, Göndör Bertalan, Vadász Endre, Vajda Lajos).
Volt, aki túlélve háborút, holokausztot, többük még a rendszerváltást is, olyan életművet hagyott maga után, amelynek révén méltán tartjuk számon a huszadik századi magyar művészet legkiválóbbjai között – jegyzi meg a kurátor. Megemlíti Anna Margit, Bálint Endre, Bolmányi Ferenc, Gedő Ilka, Gráber Margit, Jankay Tibor munkásságát, mert ezek az alkotók a nyolcvanas, kilencvenes években haltak meg, műveik ma már a legnagyobb közgyűjteményekben vagy a külön számukra létrehozott múzeumokban, kiállítóhelyeken láthatók. De vajon mi lehetett volna azokból, akiknek a pályáját a holokauszt törte derékba?
A Magyar Zsidó Múzeum öt kiállítótermébe csaknem száz műalkotás került. Többségük festmény és grafika, de találni plasztikát, érmet, plakettet is. A tárgyak a teret adó intézmény saját kollekcióján kívül a Nemzeti Galériából, továbbá szentendrei, miskolci, pécsi, szombathelyi, székesfehérvári, orosházi, bajai, békéscsabai és szentesi gyűjteményekből és magánkézből származnak. Nem egy közülük meglepetést okozhat a mai közönségnek. Bán Béla a harmincas évek második felében készített festményei például, hiszen a festőt sokan a „szocialista képzőművészcsoport” kapcsán emlegetik, noha az Európai Iskola tagja is volt, és ebből a korszakából jeles munkái maradtak hátra. Vagy Jankay Tibor korabeli képei, amelyek éppen a pálya csúcspontját illusztrálják. Igen erős művekkel szerepelt az OMIKE-tárlatokon a festő Perlrott-Csaba Vilmos is, ezekből ugyancsak kapunk ízelítőt. Nem szólva a többi között Vajda Lajos vagy Kádár Béla az egész bemutatót meghatározó alkotásairól. Több, hasonlóan meglepetést okozó darab miatt ez az emlékezés sokaknak felfedezés is lehet.
