Presser Gábor: Ősz a hajunk, a szakállunk, és itt vagyunk
- Hetvenegyben jóval kisebb színpadon is elfértek. A váci Építők Munkás Moziban léptek fel, a Mini volt az előzenekar, ezerrel dübörgött a Royal blues…
- Jól emlékszem az első LGT-koncertekre. Akkor mi már nem számítottunk kezdőnek. Mindenünk megvolt, ami akkor kellett.
- Ez így van ma is?
- A technikai növekedés állandósult. A közönség szép lassan elfogadta, olykor talán igényli is a külsőségek dominanciáját, a kellékek elszaporodását.
- A látványra, a show-ra gondol?
- Egyre nagyobb és technikailag egyre bonyolultabb dolgokat kellene színpadra állítanunk, amit mi nem erőltetünk. Az Aréna persze nagyon nagy, 14 ezer néző fér be egy este, alkalmazkodni fogunk a hely méreteihez. Nagyon komolyan vesszük a koncerthez, a dalokhoz tartozó látvány- és dramaturgiai elemeket, de nem hagyjuk, hogy a technika ránk telepedjen. A hétvégi koncertek megtervezésekor az újrahasznosításra helyeztük a hangsúlyt. Az egész arról szól, hogy itt vagyunk, ősz a hajunk, a szakállunk, és elmúlt több mint négy évtized a zenekar életében is. Ez az üzenet, amihez ragaszkodunk. Megpróbálunk úgy válogatni és úgy játszani negyven év dalaiból, hogy senkiben ne maradjon túl sok hiányérzet.
- Mennyiből kellett válogatni?
- Hetvenöt dalból negyvenre szűkítettük a kört, de ennyit nemigen szoktak játszani koncerten a zenekarok. A végső menetrend az Arénában dől el.
- Mi a legnehezebb az ezerszer játszott dalok „újrahasznosításában”? Ezeket mindenki kívülről fújja: Zenevonat, Szentimentális „rakenroll”, Kotta nélkül.
- Fontos, hogy a zenélés ne legyen mechanikus, és élvezhessük a játékot. Nem azok a zenészek vagyunk, akiknek az az öröm, hogy újra el tudják játszani valahogy a régi dalaikat. Rengeteget próbálunk a fellépés előtt.
- Mindig sokat próbált az LGT?
- Azt hiszem, igen. Zeneileg, meg amúgy is viszonylag fegyelmezett társulat vagyunk. Nem nagyon törtünk össze szállodákat. Viszont a közönség reakciói miatt háromszor tiltottak ki bennünket a környező országokból.
- Honnan és miért?
- 1972-ben Csehszlovákiából lettünk kipenderítve. Nem szolgáltunk rá. A koncert előtt arra a hírre, hogy megjött az LGT, rengeteg ember gyűlt össze Prágában, a Vencel téren. Egyetlen ajtón át engedték be a tömeget a Lucernába, a híres koncertterembe, s áttoltak egy srácot egy kirakatüvegen. Megjelentek a mentők, s mi úgy tudjuk, hogy életben maradt a fiú, de hát valóban, ömlött a vér. Az öltözőben ültünk, fogalmunk sem volt arról, mi történik az utcán. A következő bulit Gottwaldovban még megtartottuk, aztán hazazsuppoltak bennünket. Hetvennyolcban Romániából külügyi jegyzékváltással egybekötve tessékelték ki a zenekart. Harminc évbe tellett, mire visszamentünk. Nyolcvankettőben meg az NDK-ból lettünk eltanácsolva, ami azért volt különös, mert oda sose magunktól mentünk. Hogy pontosan miért tiltottak ki, azt mi soha nem tudtuk meg, de megspékelték azzal, hogy a keletnémetek a turnéra a gázsit nem fizették ki. A magyar hatóságoknak persze eszükbe nem jutott, hogy kiálljanak mellettünk. Nekünk csak annyit mondtak az Interkoncerttől, hogy ez van... Szerintem még kicsit örültek is.
- A Szovjetunióban nem volt gond.
- Akkor már – 1984-ben – nagyon tapasztaltak voltunk.
- Magyarul énekeltek Leningrádban?
- Az angol nyelvű lemezeket és az amerikai turnét kivéve általában magyarul énekeltünk mindenhol. A külföldi rajongók úgy ismerték magyarul a számainkat, mint ahogy mi is „tudtuk” annak idején a Beatles-dalokat ’66-ban. Nagyon muris, de a Ringasd el magad! nótát még Kubában is ütemes Ringo, ringo kántálással követelték. Egy idő után rájöttünk, hogy nem Ringo Starrt akarják...
- Az amerikai turné sikertelensége egyben a hazai Loksi-rajongók nagy szerencséje is, mert így a zenekar „kénytelen volt” itt, ebben a régióban karriert befutni. Nem bánja?
- Nem a turné volt sikertelen. Háttér nélkül indultunk Amerikába, és nem tudtunk részt vállalni a dolog menedzselési, üzleti vonalában. Mindenkinek, aki messzebbre ment Európánál, vagyis az igazi zenei piacra merészkedett, ugyanez lehetett a fő élménye, ha nem állt mögötte semmiféle gépezet menedzserrel, promócióval és reklámokkal. Meg egy lapát pénzzel. Úgy jöttünk haza a sikeres turné után, mint akit jól fejbevágtak. S attól kezdve, hogy Barta Tamás nem jött velünk vissza, mindent másképp kezdtünk látni.
- De hát mégiscsak sikert arattak itthon és a régióban. Nemcsak a koncerttermekben, de a színház világában is.
- A színpad véletlen, bár nem állt tőlünk távol a kezdetekben sem. Köze volt a bandának a Képzelt riporthoz, érdekelt bennünket. A karrierről csak annyit, hogy a régióban valóban „nagy” volt az LGT. Ennél nagyobb karriert nem lehetett volna befutni. De azért ez nem ugyanaz, mint a nagyvilág. Nem ugyanazon a pályán futottunk. Amikor kinn voltunk Amerikában, olyan volt, mintha ott lehetsz az olimpián. Amikor a szocialista táborban turnéztunk, talán, mintha a szpartakiádon lettünk volna. Adódik a kérdés, mi a nagyobb buli: nyerni a szpartakiádon, vagy ott lenni az olimpián? Nekünk megvolt mind a kettő. És nem méricskélünk. Sok nyugati banda cserélt volna velünk.
- Hogyan kerülték el az LGT-t a rockzenész-mumusok: a szesz, a drog és a botrányok?
- Hát nem tudom, hogy elkerült-e minket. De azt tudom, hogy nem ezektől lettünk híresek.
- Nem volt kevéske pia vagy lazítás?
- Bulvársajtó nem volt. Az LGT első időszakában a nagy vagány Laux volt a főnök, s igen rövid pórázon tartott bennünket 1976-ig. Utána viszont én lettem a főnök, ami azt jelentette, hogy nincs póráz.
- Nem tudott szigorú lenni?
- Kiröhögtek volna. Ezt a szerepet nem tudtam eljátszani. Vagy tényleg létezett valamiféle önkontroll? Most meg nem vagyunk abban a celebvilágban, hogy érdekesek lennénk...
- Melyik az a Loksi-szám, aminek eljátszásakor azt érzi, hogy senkivel se cserélne a világon?
- Ha jó a buli, az És jött a doktor az egyik ilyen. Mindenki kedvére improvizálhat, szólózhat, örömködhet, ökörködhet. A közönség elvárja ezeket a részleteket tőlünk.
- A hétvégi koncerteken is fellépnek a zenekarral tehetséges fiatal muzsikusok. Ön híres arról, hogy nem féltette a szakmát soha az ifjabbaktól, örömmel írt zenét annak idején Katona Klárinak, vagy újabban Rúzsa Magdinak. Soha nem is tartott az éhes ifjaktól egyetlen pillanatig sem?
- Sőt. Biztos egy pedagógus bujkál bennem, bár semmilyen végzettségem nincs, ami erre predesztinálna. A színházban kitanultam, hogy milyen jó a fiatalokkal dolgozni. A csontos öreg palikat az ember már nem igazán akarja meggyőzni. Ha valamit nagyon tudnak, akkor nincs miről, ha meg nem, akkor meg minek. Oláh Ibolyának, Rúzsa Magdinak három dalt, ha írtam. De azokat tényleg megérte megírni!
- Mit vár a háromnapos koncerttől?
- Azt, hogy jókat zenéljünk, jól leizzadjunk, és a vasárnapi koncert legvégére koppanásig kijátsszuk magunkat. Abban bízom, hogy örömteli fáradtság lesz a vége.
- A nyilvános próbán a koncert végén játszották a Magyarország című érzelmes dalt, s záróakkordnak hagyták az eléggé beszédes szövegű Mindenkit. Mennyire tudatos ez, és van-e valami köze a közérzetéhez?
- A Magyarország 2001-ben jelent meg, egyik kedvenc Dusán-szövegünk. Azóta „mindig” játsszuk. A Mindenki tipikus koncertvégi dal, megint csak mindenki szólózhat, improvizálhat, a közönség tudja és énekli, „akkor is, ha nem szabad”.
Az LGT tagjai és szövegírói
- Frenreisz Károly (1971–1973)
- Barta Tamás (1971–1974)
- Laux József (1971–1976)
- Presser Gábor (1971–)
- Somló Tamás (1973–)
- Karácsony János (1974–)
- Solti János (1976–)
- Adamis Anna (szöveg, 1971–1976)
- Sztevanovity Dusán (szöveg, 1977–)
