Vendéglői Who is Who
„Seress piros bársonyba kötött vendégkönyvét – melyet a kisöreg halála után a csalódott örökösök bevágtak a szemétbe – én magam láttam. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy szinte a XX. század Who is who-ja volt. Olyan nevekkel találkoztam benne, mint Arthur Rubinstein, Jasha Heifetz, Arturo Toscanini, Luchino Visconti, Spencer Tracy, Wallace Beery, Sonja Hennie, John Steinbeck, a walesi herceg, Louis Armstrong, Ray Charles, Farah Dibah és Reza Pahlavi sah...”, és még jó néhány nagyon nagy nevet sorol Müller, akiknek bejegyzését e könyvben olvasta. S e könyv, mint írja, szemétre került.
Különös. Seress örökségéről tudható néhány dolog. Zongoráját például Dob utcai lakásával együtt adták el az örökösök, majd a hangszer 1982-ben tulajdonost cserélt, és átvándorolt a ház egy másik lakásába –néhány éve pedig sajtóhír volt, hogy megint eladásra kínálták. Most pedig, úgy tűnik, előkerült a Müller Péter által említett emlékkönyv.
A tulajdonos szíves hozzájárulásával belelapozhattunk a Seress legendáját dokumentáló albumba. Tulajdonképpen két, egybefűzött, (nem piros bársony, hanem) bordó műbőr kötéses, A4-es méretű vendégkönyv ez (ha egyáltalán ugyanarról a könyvről van szó, ami valószínű). A két vastag kötet négy év bejegyzéseit tartalmazza, s bizony e négy év alatt, 1961 és 1964 között be is telt mindkettő. Még a kötetek előzéklapjai is. Az első kötet belső borítójára például Seress körbevágott portréfotóját ragasztották, mellette a szerző dedikációja, körülötte pedig legnagyobb slágereinek lekottázott kezdősorai. Aztán vagy kétszáz oldalon át színészek, énekesek, írók, költők, karikaturisták, orvosok, futballisták, humoristák és ismeretlenek szellemes vagy szellemeskedő bejegyzései, rajzai. Mind Seressnek szólnak, olykor megemlítve persze a jó halászlét, a túrós csuszát és a sóletet is. A legtöbb magyarul íródott, de olaszul, németül, oroszul, angolul, franciául, spanyolul, arabul is, sokszor olvashatatlan aláírásokkal. Mi a legtöbb esetben nem tudtuk kibetűzni az idegen nyelvű bejegyzések alatti macskakaparásokat, köztük vélhetőleg azoknak a világsztároknak a nevét, akiket Müller Péter említ. Sokszor a magyar neveket sem. Ehhez jóval hosszabb idő kellett volna. A tulajdonos sem tudott sajnos a grafológiai bogarászásban segítségünkre lenni, mert eddig nem foglalkozott a bejegyzések tanulmányozásával, inkább csak rácsodálkozott erre a XX. századi panoptikumra.
Mert van min csodálkozni mélyebb tanulmányozás nélkül is, az album sok-sok meglepetéssel szolgál. Először is remek Seress-karikatúrákkal, amelyek többnyire néger dzsesszzongorista arcvonásaival ruházzák fel a mestert. Némelyik megpróbálja Seress jellegzetes zongorázását is megörökíteni: játék közben ugyanis feltartotta bal kezét, mellyel a ritmust vezényelte magának, míg jobbal billentyűzött. Azaz: fél kézzel játszott. Ez a feltartott bal Seress védjegye lett. Itt, az albumban még egy fotó is megörökíti.
A bejegyzésekből egyrészt kirajzolódik a vendégkör, másrészt a régi barátok szavaiból, visszautalásaiból életrajzi adalékokat is kimazsolázhatunk. Kolozsvári Endre például a Szomorú vasárnap címlaprajzolójaként üdvözli Seresst, Horváth Jenő az Átutazóban vagyok itt a földön szerzőtársaként dedikál (és kottáz), Kőrössy Zoltán pedig felidézi azt a jelenetet, amikor „ezerkilencszázhuszon... egynehány” évben a Király Színház (Rákosi Szidi) színésziskolájában a Víg özvegy című operettben együtt vizsgáztak. Valaki más (dr. Torday Ottó) pedig versbe szedte Seress pályáját: „Seress Rezső a Kukoricásban kezdte, /Hat évig ünnepelték minden este, / A Kulacsban is eltöltött vagy tizenhat évet, / De az ünneplése sosem ért véget, / Alig tíz éve van itt, a Kis Pipába, / Aki ide betér, nem jött el hiába. / Énekelj hát nekünk még harminckét évig, / Ha közben meghalunk, nem halljuk a végit. / Te sem élsz örökké, bedőlsz a kaszásnak, / de sosem évül el a Szomorú vasárnap”.
Persze megfordultak itt igazi költők is. Zelk Zoltán például egy kissé morbid verssel köszöntötte az „öngyilkosok himnuszának” szerzőjét 1961-ben: „Kútba ugrott cselédlányok / Bugyborékol még a szátok / Békalencsén átszivárog, / Fölhallatszik a nótátok: / Szomorú vasárnap...”
És írt még a könyvbe Árkus József, Bilicsi Tivadar, Kellér Andor, Karinthy Ferenc, Sándor Csikar, Salamon Béla, Tolnay Klári, Vadas Zsuzsa, Zórád Ernő és még sokan-sokan.
Talán még az is érdekes, hogyan került elő az elveszettnek hitt emlékkönyv. Jó ideig a VII. kerületben lappangott, egy idős hölgy testvérpárnál, akik a jelenlegi tulajdonos szüleire hagyták, akárcsak egy hozzá tartozó Seress-kottagyűjteményt. Így került a kötet Komáromba, ahol egy rossz, fekete bőröndben (talán az is Seressé lehetett?) feltették a padlásra. A mostani tulajdonos nemrég örökölte meg a különös csomagot.
