A szünetben még nem dőlt el semmi, horvátul nem beszélek, így csak azt látni, hogy mindenki nagyon izgatott, magyaráznak egymásnak az emberek, védik vagy támadják, az nem világos. Aztán a második részben, amikor egy átlagos rendezésben Radamesre ráeresztik a sziklasír ajtaját, de itt most egy rózsaszín ruhás, Anubisz-fejű lény vad, szögletes mozdulatokkal táncol, és a nézőtéren itt-ott nevetgélés hallatszik, akkor lehet sejteni, hogy nincsenek meggyőzve a nézők. Annyira nincsenek, hogy végül masszív búzással fogadják a színrevitelért felelős magyar csapatot, Benedek Marit, Antal Csabát és Kovalikot.

Ők tudják. A helyükben én a karmestert, Antonello Allemandit vágtam volna kupán egy, az előadásból kölcsönkért, ezüstre festett baseballütővel, nem is azért, amit a rézfúvósok elkövettek, hanem a ritmustalanságért, a szétcsúszásokért, az ötletszerű fortékért, bár tény, hogy az ő hibái messze nem olyan jelentékenyek, mint Kovalik Balázs erényei, vagyis, hogy rövidre fogjam: nem is reméltem, hogy valaha ekkora Aida-élményben lesz részem. Pedig a trükk rendkívül egyszerű, komolyan van véve a darab. Elhagytak belőle minden ráakadt fölösleget, egyiptomi koloritot, aranyat és türkizt.

Tüntetőleg más színben áll a színpad, feketében, vad flamingórózsaszínben, neonzöldben. Csak a halál ugyanaz, Anubisz negyedmagával dühíti az embereket háborúra. A nyitány alatt lassan körbefordul a díszlet, megmutatja minden oldalát, a piramislépcsőt, az emeleti szobabörtönt, ahol Aida és Radames csókolózik. Az első ária alatt még bizonytalan az ember, hogy meg lehet-e ezt így oldani, Aida, az etiopska­ robinja nagydarab, de színpadra való lány, szerelmese, az egipatski vojskovoda azonban olyan, mint Zach Galifianakis a Másnaposok 2.-ben, alacsony, széles, kopasz és szakállas. A hangja sötét színű, ennek ellenére meglepően biztos magasságokat fúj egy idő után, és csak lent fogy el a szuflája. Hogy miképpen lesz belőle hős, azt nem tudom megmondani, csak érzem magamon, ahogy izgulok érte a Nílus-parti jelenetben, és hogy milyen boldogságot érzek, amikor az őrök vezetik Amneris elé, hozzáérnek, ő pedig puszta kézzel csak bemozdul a baseballütősök felé, azok meg gyorsan hátrébb lépnek, bocs, főnök.

Hasonlóan maradandó, élethosszig tartó jelenetekben gazdag az előadás, ami a díszlettervező, jelmezfelelős és táncos magas szintű együttműködésére utal. Amneris szamártejben fürdik, és közben aranynadrágos aranyifjak vonaglanak előtte a néger gyerekek tánca alatt, a bevonulási induló alatt levágott karokat, lábakat, fejeket hoznak, mert ez a háború termése, ezt arattuk, kedves haza. A levágott fejekből egyet Amonasro ­Aida kezébe nyom, nézd csak, anyád kikel a sírból, és téged vádol. Aida kiskirálylány önmagának énekli az áriát, hogy aztán majd két felmosóvödörrel a kezében érkezzen: van itt társadalmi mobilitás.

Nem ördöngösség, amit Kovalik Balázs tesz, egyszerűen csak a lényegre összpontosít. Nem érdeklik papnők és egyéb lenge lányok, nem öltözteti fáraónak a legutolsó kóristát is, nincsenek lovak, tevék, elefántok, csak az anyag maga. Halálra gyötrődő szerelmesek, Radames hivatás és szerelem között, Aida szerelem és haza között nem tud dönteni. Amneris királynő és sértett szerelmes, a végén ő lesz a túlélő egy olyan történetben, ahol túlélni a legrosszabb. Mindenki halálra szánt már az első pillanatoktól, nem véletlenül jelennek meg a sakálfejű istenek, csak Amnerisnek nem marad meg ez a menekülő útvonal. A végén eltemetheti a szerelmét, övé az utolsó hang, miközben lassan leereszkedik mögötte a vasfüggöny. Kicsukták a világból, mégis ráhengeredett a kő a sírra, de bent jobb lenni, mint kint. Közben mellékesen, bal kézzel old meg olyan régi problémákat, mint hogy honnét tudja Amneris egyetlen pillantással megállapítani, hogy a harmadik felvonásban Radames áruló. Mindig azt éreztem, hogy Ramfis félreérti Amneris szavait, ő azért kiabál, hogy „traditor!”, mert a szerelme megcsalja, egy másik nővel és annak apjával sugdolózik. Kovaliknál azonban Amneris már előbb arra megy, kihallgatja a beszélgetést, és hívja a hivatalosságokat, teljesedjen, aminek teljesednie kell.

De hát ki veszi ennyire komolyan az Aidát, a szabadtéri színpadok sztárját? Kovalik Balázs éppen csak azt nem veszi komolyan benne, amit mindenki más, a bevonulási indulót. Tényleg nehéz is volna, körbeszaladgáltatni a statisztériát, egyeztetni az állatvédőkkel, és minek? Éppen az a csodálatos ma ebben a zenedarabban, hogy nem lehet komolyan venni, nem lehet Egyiptomba helyezni röhögés nélkül. Akkor meg nem is kell. Vagy épp így kell, esztrád­zenévé minősíteni, aminek ritmusára aranyra festett egyiptomi girlök ráznak, fenekükön toll-legyezővel, laza ízületű urak emelgetik virgácsaikat idomtalan fejékek alatt. Hámor József megkánkánoztatja a tánckart, csíííz, mondják, és kioldalaznak, jöhetnek a rabok és holttestek.

Lehet fájdítani a szívet, hogy miért Zágrábban látható mindez, miért nem nálunk, de Zágráb sincs végtelenül messze, és valahogy azt sejtem, lesz még nálunk is Kovalik-féle Sivatag-trilógia, mondjuk Julius Caesar – Xerxes – Aida. A középsőt a jövő hónapban játsszák az Operában.

Kovalik nem öltözteti fáraónak az utolsó kóristát is. A lényegre összpontosít