Most már csak kicsi lepődéssel elegyes értetlenkedéssel, figyelem, hallgatom, olvasom a találgatásokat, latolgatásokat: ez most mi? Ez most milyen? Mi van benne? Mi a titka? Miért csinálja? Mit gondol? Mit érez? Kihez hasonlatos? Okos-e, avagy ravasz? Esetleg idióta? Kire hajaz? Horthyra? Kádárra? Hitlerre? Francóra? Mussolinire?

Nagy talány. Volt. Lehetett.

Ne vegyék szerénytelenségnek, de számomra már rég nem az.

Kiismertem, átlátok rajta, tudok róla minden fontosat. Se nem okos ő, se nem bölcs, nincsenek hátsó gondolatai, szándékai, nem akar ő se rosszat, se jót – másnak –, nem érdekli őt sem a világ, sem Európa, sem a hazája, Magyarország, fütyül ő nemzetre, polgárra, gazdagra, szegényre, gyerekre, nőre.

Egy dolog érdekli őt, de az nagyon: a saját zsebe. Azt tölti, tömi, zsákolja teli lankadatlanul, fáradhatatlanul és telhetetlenül. Minden egyéb ennek rendelődik alá: ország, haza, hatalom. Ilyen egyszerű ez. Így kell nézni, és minden érthetővé válik; megfejtve lesz a nagy talány.

Minálunk, gyerekkorunkban, a családban voltak alapviccek, adomák, példázatok, amelyeknek elég volt csak a poénját idézni, rögtön tudta mindenki, miről van szó; Például: „Csak ha nevetek...” Vagy: „Nem maga! A másik!” Nemrégiben eszembe ötlött egy ilyen viccvég, ami ekként szól: „Talány megfejtve, kijárat jobbra!” Igen ám, de sehogy sem bírtam felidézni magát a viccet. Sebaj, gondoltam, majd megkérdem anyámat. De rögtön rájöttem, hogy az most már bajos lesz, mert anyánk meghalt. És meghalt apánk is, és az ő barátaiknak, kortársaiknak zöme is elment előttük, velük, utánuk. Egy öreg barátjuk maradt még akkor, a Feri, látogattam is őt hetente, havonta, de hát rossz bőrben volt, már évek óta nem kelt ki az ágyból, régen csak csövek kötötték az e világhoz, naphosszat csak feküdt némán, szótlanul, ha megszólalt, alig lehetett szavát érteni, hallani.

Mikor utoljára jártam, vagyis hát ültem nála, szótlanul hallgattunk már csupán. És akkor eszembe ötlött hirtelen, és megkérdeztem: „Te Feri! Nem emlékszel, hogy szólt az a hülye vicc, amelyiknek az a poénja, hogy talány megfejtve, kijárat jobbra?” Kinyitotta szemét, és élet fénylett föl abban. Lassan kezdte, de két szó után belemelegedett, száját mosolyra húzva mondta váratlan örömmel: „A vurstliban hatalmas sor áll egy sátor előtt, a megafon pedig bömböli: Tessék, tessék, öt krajcárért megfejthető a nagy talány, tessék, csak tessék, öt krajcár csak, és megfejthető a nagy talány! Móricka beáll a sorba, leperkálja az öt krajcárt, és szépen araszol a sátorban a többivel. Egyre kisebb lesz a nyílás, egyre szűkebb, alacsonyabb, le kell hajolni, majd guggolni, végül négykézláb, majd hason kell a szűk folyosón csúszni, és valami szörnyű, bűzös, ragacsos valami van odalenn, abban tapicskol Móricka előre, végül felkiált: De hiszen ez szar! Mire felbömböl a megafon: Talány megfejtve, kijárat jobbra!”

Feri elment már régen, de a talány megfejtve. Csak minékünk ez nem öt krajcárunkba kerül. És a kijárat se jobbra van.